Margit nem tudott szólni. Csak sírt, és fogta mind a két fia kezét.
— András — mondta Dávid halkan —, köszönöm.
András ránézett.
— Neked kell köszönnöm — mondta. — Mert te… te nem engedted el.
Dávid bólintott.
— Soha nem engedtem volna — mondta. — Mert anya… anya minden.
Aznap este, amikor Margit hazaért a kórházból, mindkét fia elkísérte. András behozta a bevásárlást. Dávid megfőzte a vacsorát. És együtt ültek az asztalnál, először öt év óta.
És Margit érezte: öt év nem vette el az életét. Hanem… hanem visszaadta a fiait. Mind a kettőt.
Néha a betegség nem pusztít. Hanem… hanem letépi a maszkokat. És megmutatja, ki is vagyunk valójában.
Margit öt éve beteg volt. De most először ötvenkét év után… most először érezte, hogy él. Igazán él.
Mert most először nem volt erős. Most először nem volt tökéletes.
Most először volt anya.
És a fiai… a fiai most először láttak.
És ez… ez minden különbséget jelent.