— András — Dávid hangja most már síró volt —, te azt mondod, hogy anya haldoklik. De én… én azt mondom, hogy anya él. Először öt év óta.
András nem értette.
— Mit jelent ez?
Dávid mély levegőt vett.
— Emlékszel, milyen volt anya, amikor apa meghalt? Emlékzel?
András bólintott, bár Margit nem látta.
— Erős volt. Mindent megoldott. Sosem sírt.
— Pontosan — mondta Dávid. — És emlékszel, hogy mi történt utána? Anya beállt dolgozni három helyre. Anya soha nem volt otthon. Anya soha nem beszélt velünk. Csak… csak funkcióból élt. Felkelt, dolgozott, hazajött, aludt. Minden nap ugyanaz. Harmincöt évig.
Margit kinyitotta a szemét. Emlékezett. Emlékezett azokra az évekre. Amikor két fiút egyedül nevelt. Amikor nem volt ideje sírni. Csak dolgozni.
— De most — folytatta Dávid —, most, amikor anya beteg… most először anya itt van. Igazán itt van. Nem funkcióból. Hanem… hanem mert szüksége van rám. És én… én szükségem van rá.
András nem válaszolt.
— Az elmúlt öt évben — mondta Dávid —, anya mesélt nekem apáról. Mesélt arról, hogyan ismerkedtek meg. Mesélt arról, hogy félt, amikor apa meghalt. Mesélt arról, hogy… hogy szeretett minket, de nem tudta, hogyan mondja el. Mert… mert ő maga nem kapta gyerekkorában.
Margit nem tudta visszatartani. Halkan felzokogott.
— És most — Dávid hangja teljesen elcsukló lett —, most anya azt mondja nekem, hogy szeret. Minden nap. Amikor eljövök a kórházból, anya megfogja a kezemet, és azt mondja: „Köszönöm, Dávid. Köszönöm, hogy itt vagy.” És én… én először az életemben érzem, hogy van anyám. Nem egy gép, aki nevel. Hanem anya. Aki lát engem. Aki szeret engem.
András még mindig hallgatott.
— Te azt mondod — folytatta Dávid —, hogy anya haldoklik öt éve. De én azt mondom: anya öt éve él. Igazán él. És ha ez még öt év… vagy egy év… vagy egy hónap… akkor én nem adom fel. Mert anya először anya. És én… én nem akarom elveszíteni őt. Nem most, amikor végre megtaláltam.
Margit hallotta, ahogy András mély levegőt vesz.
— Dávid… — kezdte halkan András.
— András — vágott közbe Dávid —, te lemondtál róla. Mert Erika azt mondta. Mert könnyebb. Mert… mert fájt nézni. De én… én nem mondhatok le. Mert anya nem teher. Anya… anya az egyetlen, aki megtanított arra, hogy mi a szeretet. Nem szavakkal. Hanem… hanem azzal, hogy végre megengedte, hogy lássam őt. Igazán.
Csend lett. Hosszú, nehéz csend.
És akkor András megszólalt.
— Öt éve beteg — mondta halkan András. — Öt éve. És te azt mondod, hogy… hogy most él először?
— Igen — felelte Dávid határozottan. — Mert most először nem erős. Most először nem tökéletes. Most először… most először ember.
András nem válaszolt.
— És ha te nem látod — mondta Dávid —, az nem anya hibája. Hanem a tiéd.