Margit hallotta, ahogy az ajtó lassan kinyílik. Gyorsan becsukta a szemét, és úgy tett, mintha aludna.
De nem aludt. Könnyei végigfolytak az arcán, a párnára.
Dávid belépett. Megállt az ágy mellett, és nézett anyja arcát. Látta a könnyeket.
— Anya — suttogta halkan. — Hallottad?
Margit kinyitotta a szemét, és ránézett fiára.
— Mindent — suttogta.
Dávid leült mellé, és megfogta a kezét.
— Bocsánat — mondta. — Nem akartam, hogy így tudd meg.
Margit megrázta a fejét.
— Ne kérj bocsánatot — mondta halkan. — Köszönöm. Köszönöm, hogy… hogy látsz engem.
Dávid sírt. Lehajolt, és homlokát anyja homlokához érintette.
— Anya, én… én nem azért segítek, mert muszáj. Hanem azért, mert… mert először az életemben érzem, hogy van anyám. És nem akarom elveszíteni.
Margit átölelte fiát, és hosszú idő óta először érezte: nem volt teher. Soha nem volt teher.
Az ajtó újra kinyílt.
András állt ott. Az arca piros volt, a szeme könnyes.
Margit ránézett. András lassan belépett, és leült a másik székre.
— Anya — mondta halkan András. — Bocsáss meg.
Margit nem szólt. Csak nézte.
— Dávid… Dávid igazat mondott — folytatta András. — Én… én nem láttam téged. Nem az elmúlt öt évben. Hanem… hanem talán soha.
Margit érezte, hogy valami megreped benne.
— András…
— Nem, anya — András megrázta a fejét. — Hallgass meg. Én… én amikor apa meghalt, azt hittem, hogy nekem kell erősnek lennem. Mert te erős voltál. Mert te mindent megoldottál. És én… én nem engedtem meg magamnak, hogy… hogy gyenge legyek.
András elhallgatott, és letörölte a könnyeit.
— De Dávid… Dávid megengedte. Dávid megengedte, hogy gyenge legyen. Hogy kérdezze: „Anya, hogy vagy?” És te… te válaszoltál neki. Igazán.
Margit bólintott, és könnyek folytak végig az arcán.
— Anya — mondta András —, én azt hittem, hogy az erősség az, amikor nem sírsz. Amikor nem kérsz segítséget. Amikor mindent magadban tartasz. Mert te így voltál. És én… én ezt tanultam tőled.
— András, bocsáss meg — suttogta Margit.
— De Dávid megmutatta — folytatta András —, hogy… hogy az erősség nem az, amikor nem kérsz segítséget. Hanem amikor mered kérni. És te… te most merek vagy. Először az életedben.
András felállt, közelebb lépett az ágyhoz, és megfogta anyja kezét.
— És én… én nem adom fel téged — mondta. — Nem Erika miatt. Nem pénz miatt. Nem semmi miatt. Mert Dávid igaza van. Öt év… öt év nem halál. Hanem élet. És én… én nem akarom kihagyni.