Margit feküdt a kórházi ágyon, a kezét a takaró szélén, és nézte a mennyezetet. A kemoterápia után mindig így volt: fáradt, üres, mintha valaki kiürítette volna belőle az életet. Öt éve. Öt éve, hogy a mellrák diagnózisa után minden megváltozott.
Öt éve.
Az orvosok azt mondták: három év. Maximum. De Margit még itt volt. Még küzdött. Még… még élt.
De néha… néha nem tudta, miért.
A kisebb fia, Dávid ott ült mellette, a kórházi szék szélén, és nézte a telefonját. Harmincöt éves volt, fiatal még, sikeres vállalkozó. Három éve indította el a saját cégét, és most… most már jól ment. Nagyon jól. Új autó, új lakás, minden rendben.
És minden hónapban átutalt Margitnak pénzt. Gyógyszerre. Kezelésre. Orvosokra.
Margit sosem kérte. Legalábbis az első három évben nem. De az utolsó két évben… az utolsó két évben nem volt más választása. A kis nyugdíja nem fedezte a drága kezeléseket. És Dávid… Dávid csak átutalta. Minden hónap elején. Anélkül, hogy Margit kérte volna.
De ma… ma másként volt.
Ma Margit kérte.
Mert az orvos azt mondta: van egy új kezelés. Drága. Nagyon drága. De talán… talán ad még néhány évet.
És Margit… Margit akarta azokat az éveket.
De amikor Dávid meghallotta az összeget, elsápadt. Nem mondta, hogy nem. Csak bólintott. Csak azt mondta: „Rendben, anya. Megoldom.”
De Margit látta az arcán. Látta, hogy ez… hogy ez sok. Hogy ez talán túl sok.
És akkor, ahogy Margit feküdt a kórházi ágyban, és Dávid a telefonját nézte, belépett valaki.
András. A nagyobbik fia. Negyvenkét éves, két gyerek, stabil állás, felesége, ház a külvárosban.
András három éve nem járult hozzá anyja kezeléséhez. Egy fillérrel sem.
Margit sosem kérdezte, miért. De tudta. A felesége, Erika. Erika azt mondta Andrásnak: „Öt éve beteg. Öt éve. Mikor lesz már vége? Meddig fogjuk etetni?”
Margit hallotta ezt. Véletlenül. Két éve. Amikor András telefonált Erikának a kórház folyosóján, és Margit épp kijött a mosdóból.
Azóta András… András ritkán jött. És amikor jött, csak bólogatott, kérdezte: „Hogy vagy, anya?” És ment.
De most itt volt.
Dávid felpillantott.
— Szia, András — mondta halkan.
András bólintott.
— Szia. Hogy van anya?
Dávid ránézett Margitra. Margit próbált mosolyogni.
— Jobban — mondta halkan Margit, bár ez nem volt igaz.
András leült a másik székre, az ágy túloldalán. Csend lett. Kínos csend.
És akkor Dávid felállt.
— Kimegyek egy kávéért — mondta. — András, jössz?
András bólintott, és felállt.
Margit nézte őket. Tudta, miről fognak beszélni. Tudta, hogy Dávid elmondja Andrásnak az összeget. Tudta, hogy András… hogy András azt fogja mondani, amit Erika mindig mond.
„Elég volt. Öt éve beteg. Öt éve.”
De nem tudott semmit tenni. Csak feküdt, és nézte, ahogy a fiai kimennek a szobából.
Az ajtó becsukódott.
Margit egyedül maradt.