És akkor… akkor hallotta.
Hangok. A folyosón. András és Dávid. Beszéltek. Nem kiabáltak. De Margit hallotta.
Mert az ajtó… az ajtó nem csukódott be teljesen.
Margit megfordította a fejét. Az ajtó résnyire nyitva volt. És a folyosón, közvetlenül az ajtó előtt álltak.
András és Dávid.
Margit megállt lélegezni.
— Dávid — mondta halkan András —, beszélnünk kell.
— Tudom — felelte Dávid. — Tudom, miért jöttél.
András sóhajt.
— Az orvos mondta nekem. Az összeget. Dávid, ez… ez őrültség.
Margit érezte, hogy a szíve felgyorsul.
— Nem őrültség — mondta halkan Dávid. — Ez anya élete.
— Dávid — András hangja szigorúbb lett —, anya öt éve beteg. Öt éve. Három évet mondtak. És már öt év telt el. És most megint… megint új kezelés. Megint pénz. Megint remény. De meddig?
Dávid nem válaszolt.
András folytatta.
— Te fiatal vagy. Harmincöt éves. Van céged, van jövőd. De ezt… ezt a pénzt befektethetnéd. Ezt a pénzt… ezt a pénzt felhasználhatnád valamire, ami… ami életet ad. Nem… nem halasztja a halált.
Margit érezte, hogy forró könny szalad végig az arcán.
És akkor Dávid kimondta azt, amitől Margit megállt lélegezni.
És amire öt éve várt.
De amitől öt éve félt.
— András — mondta halkan Dávid, és a hangja remegett —, te azt mondod, hogy anya halasztja a halált. De én… én azt mondom, hogy anya él. És te… te nem látod.