— Ne érjen hozzám! Vegye le rólam a kezét! Ááá! Emberek, segítsenek! — sikította torkaszakadtából a fiatal nő.
Vivien Balázs ösztönösen megindult felé, hogy közbelépjen, ám a sáros úton megcsúszott, rosszul lépett, és kificamította a bokáját, így majdnem elesett. Mire sikerült visszanyernie az egyensúlyát és felfognia, mi történt, a rémült lány már messze járt, futva tűnt el az utcán.
Vivien leporolta a sárfoltos, világos bézs kabátját, majd felemelte a tekintetét. Ekkor pillantotta meg az idős férfit, aki az úttest szélén feküdt, szó szerint a sárban, és kétségbeesetten próbált feltápászkodni, sikertelenül. Mindkét keze véres volt. Valójában ő ijesztette meg az imént elrohanó lányt.
Ősz volt, a levegő nyirkos és hűvös, az eső után minden csupa latyak, az ég alja pedig egyre sötétebb árnyalatot öltött, ahogy közeledett az alkony. Az öregember érthetetlen hangokat adott ki, nyöszörgött, és vértől csöpögő kezeit Vivien felé nyújtotta. A látványtól a lány gyomra összerándult.
— Részeg! Ne menjen közelebb! — szólt rá élesen egy arra haladó asszony. Amikor elhaladt a földön fekvő férfi mellett, összecsukott esernyőjét fenyegetően maga elé tartotta, mintha védekezne. Pár lépés után még visszanézett Vivienre. — Mit bámul? Kevés a baja? Egy ilyen iszákos bármire képes egy üvegért… pfuj! — vetette oda, majd sietősen elindult a lakóházak irányába, ahol erősebb volt a közvilágítás és több lámpa égett.
A hely, ahol az idős férfi feküdt, egy elhagyatott, gazos terület volt, mellette magas betonkerítéssel, tetején szögesdróttal. Vivien tudta, hogy a kerítés mögött egy régi gyártelep húzódik. Odabentről a szél mozgatta az óriási, öreg nyárfák ágait, amelyek baljósan susogtak. Percről percre sűrűsödött a félhomály.
— Mmm… mmm… — nyögdécselt tovább a szerencsétlen.
— Rosszul van? Hívjak mentőt? — kérdezte Vivien bizonytalanul, még mindig tartva attól, hogy egészen közel menjen. Az öregember hevesen megrázta a fejét, jelezve, hogy nem akarja, majd tovább motyogott, és élénk mozdulatokkal egy mellette heverő, sáros csomagra mutogatott. Apró termetű volt, szinte törékeny, és láthatóan nagyon idős.
Vivient elöntötte a szánalom. Eszébe jutott a nagymamája, aki felnevelte, és aki mindig arra tanította, hogy soha ne fordítson hátat más bajának. Igaz, élete végén már óvatosabb tanácsokat adott: megváltozott a világ, mondta, ma már egy jó szándékú segítségért is perbe foghatnak, hiszen nem vagy orvos, és akár árthatsz is. A legjobb, ha mentőt hívsz, vagy még inkább, ha nem avatkozol bele, mert néha a „szerencsétlenek” csapdát állítanak. Vivien azonban most sem tudott így gondolkodni.
Összeszedte a bátorságát, odalépett az öreghez, és fölé hajolt. A férfi erre még kétségbeesettebben nyöszörögni kezdett, és felé nyújtotta véres kezeit. Szinte sírt, arcán mély bánat ült, mintha valamiért gyötörné a lelkiismeret. A jobb kezében erősen szorongatott valamit, amit nem akart elengedni, és ami láthatóan fontos volt számára.