Megállt egy pillanatra, aztán hozzátette: „És ha van bármilyen mód… bármilyen… megkeressük őt. Annát. Még ha későn is, megpróbáljuk. Hogy anyád ne vigye magával ezt a reményt egyedül a sírba.”
A lámpa zöldre váltott, de Márk egy pillanatra mozdulatlan maradt. A mögötte lévő autók dudáltak türelmetlenül, észre sem véve, hogy az öreg szedánban egy kis világ omlik össze és épül újjá.
Rátaposott a gázra, nem törődött a könnyekkel, amelyek folytak az arcán. Hangja remegett, amikor megszólalt.
„Rendben,” mondta. „Keressük.”
Aznap este, az intenzív osztály hideg fényében, Márk apját az anyja ágya mellé tolta. Gépek villogtak, zúgtak; az anya arca kisebbnek tűnt, mint valaha.
Dávid mindkét kezével megfogta a nő kezét. „Tudom,” suttogta, könnyei a ráncokba folytak. „Tudok Annáról. És még itt vagyok.”
A nő szempillái egy pillanatra megrebbentek, mintha a köd alatti valami várta volna a jelzést.
Márk az ágy lábánál állt, a kartondoboz mellett, és érezte, hogy valami eltörik benne, majd lassan gyógyul. Nem tehették meg, hogy visszacsinálják a múltat; nem adhatják vissza a lányt, sem azt az anyát, akit talán még kaphatott volna.
De amikor látta, hogy apja gyengéden simogatja az anyja elernyedt kezét és mormol valamit, amit talán soha nem hall meg, megértette, hogy néha az egyetlen kegyelem az, ha végre szembenézünk a régóta elutasított sebeinkkel.
Abban a hideg, könyörtelen szobában három ember és egy kartondoboznyi emlék osztozott a legsúlyosabb titkon. Negyven év után ez már nem csupán egy nő titka volt.