A következő sorok elhomályosultak egy pillanatra, mert Márk szeme megtelt könnyel. Erősen pislogott.
„Sosem volt bátorságom elmondani neked,” folytatta a levél. „Hazamentünk, és hagytam, hogy zokogj egy síron, ami valójában sosem volt. Minden alkalommal, amikor rám néztél és azt mondtad: »Jobb helyen van«, az járta a fejem, hogy egy idegen otthonában, egy másik nő gondjaiban nő fel a gyerekünk. Megérdemled a haragomat, meg a gyűlöletemet is. De mielőtt innen távozom, tudnod kell: a lányunk talán él. Valahol felnőhetett. Amikor Márkra néztem, benned és a fiúban mindkettőtöket láttam. Megpróbáltam jó anya lenni, félig összetört szívvel, egy gyerek miatt, akit eladtam.”
Márk torka elszorult az utolsó mondatnál. Reszketve tette félre a levelet.
Csend ereszkedett a szobára, mint valami lassan kiterjedő víz. A folyosóról távoli nevetés, egy csörgő kocsi nyikorgása és egy porszívó halk zaja hallatszott.
Dávid vállai összegörnyedtek, a sárga kacsás takarót a mellkasához szorította. „Elajándékozta a gyerekünket,” suttogta.
Hangjában nem volt vád, csak egy mély, mély bánat, amitől Márk gyomra görcsbe rándult.
„Egyáltalán nem tudtál róla?” kérdezte halkan.
„Tudtam, hogy elveszítettünk valamit,” felelte Dávid. „De nem tudtam, hogy így veszett el.”
Hirtelen úgy pillantott fia szemébe, mintha most látná először. „És te. Most a kórházi folyosón tudod meg? Mert az anyád ott fekszik, talán haldoklik, és nem tudja elmondani magát.”
Márk bólintott, állát összeszorítva. „A nővér adta a dobozt. Azt mondta, anya kérte, ha valami történik. Azt hittem, csak az ékszereit hozta.”
„Utálod őt?” kérdezte Dávid halkabban.
Márk a kartondobozra nézett, a további borítékokra, a megkopott noteszre. „Nem tudom, mit érzek,” válaszolta őszintén. „Dühöt. Szomorúságot. Csalódottságot. Miattad. Magam miatt. A baba miatt. Miatta.”
Újra felvette a levelet, az utolsó oldalra lapozott. „Van még benne több is.”
„Olvasd,” mondta Dávid.
„Egyszer megpróbáltam megtalálni őt,” folytatta Márk, hangján Márk olvasva. „Húsz évvel később visszamentem a kórházhoz, de az épület már nem volt ott. Az iktató azt mondta, az örökbefogadási akták lezártak. Hazasétáltam, és a parkban a gyerekeket bámultam; minden lányban őt láttam. Elképzeltem, hogy bemutatom nektek; elképzeltem, hogy mindketten gyűlölni fogtok. Aznap eldöntöttem, hogy a titkot a sírommal viszem. De a titkok rothasztják a lelket, Dávid. Idegenné tett engem a saját házamban. Tudom, hogy te és Márk is éreztétek. Ha van benned megbocsátás, először neki add meg. Csak félig voltam anya mellettetek. Ez a legnagyobb bánatom.”