„Felismerted?” kérdezte Márk.
Dávid lassan bólintott, szemében valami csillogás jelent meg. „Így volt nekünk is… még előtted. Minden előtt. Azt mondta, hogy odaadta.”
A takarót az arcához emelte, mintha egy másik élet illatát akarná megérezni. Egy gyűrött boríték hullott a ölbe. Elöl, felesége óvatos kézírásával: „Dávidnak – ha már nem vagyok, vagy nem tudok beszélni.”
Márk nézte a borítékot. „Levelet írt neked?”
Dávid úgy bámulta, mintha sérülékeny tárgy volna. Kezei annyira remegtek, hogy Márk finoman kinyitotta helyette, és szétfeszítette a kézzel írt lapokat.
„Olvasd,” kérte Dávid rekedten. „A szemem… nem bírom.”
Márk belekezdett. „Dávid, szerelmem. Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy nem voltam elég bátor ahhoz, hogy személyesen mondjam el. Sajnálom. Igazságot érdemeltél évek óta…”
Rápillantott apjára, aki görcsösen szorította a tolószék karfáját, könyökei fehérek voltak.
„Folytasd,” suttogta Dávid.
Márk nyelt egyet. „Mielőtt megszülettél, mielőtt a második ház, mielőtt a munkád, amit gyűlöltél, de elvállaltál… volt egy másik baba.”
A mondatok súlya a levegőben függött.
„Mi?” Márk összezavarodva pillantott fel. „Még egy…?”
Dávid becsukta a szemét. „Anna,” suttogta, és a név kimondásakor Márk hirtelen idegennek érezte magát a saját életében.
„Tudtál róla?” kérdezte Márk feljebb emelve a hangját.
Apja szavai lassan gördültek ki, mint kavicsok. „Volt egy lányunk. Anna. Túlságosan korán jött. Azt mondtam anyádnak, próbáljuk újra, fiatalok vagyunk. Ő hét órán át tartotta. Hét órán át. Aztán elvitték. Azt mondták, jobb, ha nem látjuk a testet.”
Ajka megremegett. „Anyád sosem tudta megbocsátani magának. Vagy nekem.”
Márk a levélre nézett, mellkasa összeszorult.
„Azt írja,” suttogta, „hogy Anna nem halt meg.”
Dávid összerándult, mintha eltalálták volna. „Mi?”
„A kórházban,” olvasta Márk, „azt mondták, nem fogja túlélni az éjszakát. Te dolgoztál, nem tudtál róla. Jött egy szociális munkás, egy kimerült szemű nő. Azt mondta, van egy pár, aki évek óta vár egy babára, és gondoskodni fognak róla, amíg él. Aláírtam a papírokat. Azt mondtam magamnak, ez kegyelem. Azt, hogy te sosem kell majd látnod meghalni. Elvették a karjaimból, és hagytam.”