A levél három szóval zárult, kétszer aláhúzva: „Sajnálom.”
Márk gyengéden összefoldta az oldalakat, keze merev volt, és visszatette őket az asztalra. Nem mert ránézni az apjára.
„Azt hiszed, most egy szörnyeteg?” kérdezte Dávid tompán.
Márk lassan rázta a fejét. „Azt hiszem, húszkét évesen rettegett. Aztán ötvenévesen is rettegett. És sosem hagyta abba, hogy ezért fizesse az árát.”
Lecsúszott a kemény székre az ágy mellett, arcát a kezébe rejtette. Sokáig így maradtak: egy idős férfi a tolószékében, ölében a sárga kacsás takaróval, és a középkorú fia, aki a padlót bámulva újrarajzolta a múltjukat.
Végül Dávid megszólalt. „Szerettem őt. Minden évben; még akkor is, amikor nem értettem, miért húzódik el, miért néz néha rád úgy, mintha mást látnál. Azt hittem, az én hibáim, a munkám, a pénz miatt van.”
„Mindez együtt volt,” mondta Márk halkan. „És ez a titok.”
„Utálnom kellene őt,” mondta Dávid. „De csak az jár a fejemben, hogy most ott fekszik egy kórházi ágyon, és az utolsó dolog, amit megpróbált tenni, az volt, hogy elmondja az igazat.”
Márk felnézett, szeme vörös a sírástól. „El akarod látogatni?”
Dávid keserűen felkuncogott. „A testvéred, a sofőr, aki mindig fontosabb találkozókon van, mint egy vénember, aki még a vécére sem tud eljutni nyomógomb nélkül?”
Szavai pofonszerűen hatottak, mert igazak voltak. Márk megszámolta a látogatásokat, nem az emlékeket.
Hirtelen felállt. „Kikísérlek. Van náluk egy összecsukható tolószék, ami befér az autómba. Most megyünk.”
Dávid pislogott. „A látogatási idő—”
„Nem érdekel,” vágott közbe Márk, döntenie kínszerű megkönnyebbülés volt. „Ma este meglátogatod.”
Kimentek a folyosóra, Márk intett egy nővérnek és gyorsan elintézte a papírokat, meglepődve a tempóján. Amikor kivezette apját, a kartondoboz ott feküdt Dávid ölében; a sárga kacsás takaró kilógott, mintha még mindig egy babát takarna.
Útban a kórház felé, egy piros lámpánál ragadva, Márk a visszapillantó tükörben nézte apját.
„Apa,” kérdezte halkan, „ha… ha nem ébred fel, mi lesz ezzel az egésszel?” bökött a doboz felé.
Dávid tekintete találkozott a fiáéval a tükörben, tisztábban, mint hónapok óta bármikor. „Ezzel élünk tovább,” mondta egyszerűen. „Ahogy eddig is, csak most nyitott szemmel.”