Aznap este László nem feküdt le a saját ágyába. Bement Éva szobájába, és lefeküdt mellé. Éva nem szólt semmit. Csak odabújt hozzá, és megfogta a kezét.
— Fáj? — kérdezte halkan Éva.
— Nem — felelte László. — Most először négy hete nem fáj semmi.
Éva csendesen felnevetett.
— Az orvos azt mondta, hat hét múlva visszamehetsz dolgozni.
— Tudom — mondta László. — De most már nem félek tőle.
— Miért?
— Mert most már tudom — László megszorította Éva kezét —, hogy este hazajövök. És te itt leszel. Nem a konyhában, funkcióból. Hanem itt, velem. És ez… ez elég.
Éva könnyek között mosolygott.
— Harmincéves házasság — suttogta. — És csak most tanulunk meg házasok lenni.
— Jobb későn, mint soha — felelte László.
És abban az éjszakában, először tíz év után, együtt aludtak. Nem külön szobákban. Nem külön ágyakban. Hanem együtt.
És László megértette: az infarktus nem vett el semmit. Hanem visszaadott mindent.
Visszaadta neki Évát. Visszaadta Évának őt. És visszaadta nekik azt, amit tíz éve elveszítettek: egymást.
Az orvos azt mondta: „Hat hét, és minden rendbe jön.”
De László már tudta: már minden rendben van.
Mert most már nem egyedül gyógyul. Hanem együtt.
És ez… ez minden különbséget jelent.