— Három esztendeje különváltam a fiától. Innentől az új felesége intézze a dolgait, tőlem ne várjon semmit — vágtam oda Ilona Rácznak.
Pontosan ugyanezt mondtam el neki az előző este is, mielőtt bontottam volna a vonalat.
A kezem még percekig remegett az idegességtől. Ilona Rácz egyetlen héten belül harmadszor hívott fel, mindig ugyanazzal a kéréssel: kísérjem el bevásárolni, menjek vele orvoshoz, váltsam ki a gyógyszereit. Úgy viselkedett, mintha semmi sem változott volna, mintha még mindig a menye lennék, és nem telt volna el három fájdalmas év azóta, hogy véget ért a házasságom az imádott fiával, Márk Baloghal.
Reggel elvittem Fruzsinát az óvodába, majd hazatérve töltöttem magamnak egy kávét, és letelepedtem az ablak mellé. Odakint októberi permet hullott, a cseppek lassan csorogtak lefelé az üvegen, akár a könnyek, amelyeket már rég megtanultam visszatartani. Három év… felfoghatatlanul hosszú időnek tűnt azóta a nap óta, amikor kiderült Márk hűtlensége.
Ekkor megszólalt a telefonom. Idegen szám jelent meg a kijelzőn.
— Halló?
— Lilla, Szilvia Fekete vagyok, Ilona Rácz szomszédja. Kérlek, ne tedd le azonnal.
Azonnal felismertem. Szilvia Szergejevna már két évtizede lakott mellette, néha összefutottunk a közértben.
— Baj van?
— Ilona Rácz kórházba került. Szívinfarktusa volt, éjjel vitték be a mentők.
Mintha egy pillanatra megszűnt volna körülöttem minden. Reflexből letettem a bögrét az ablakpárkányra, a kávé kilöttyent a fehér felületre.
— Hogy… hogy érzi magát?
— Az orvosok szerint kritikus az állapota. Még nincs magánál. Lilla, tudom, hogy elváltál Márktól, de folyton téged emleget. Álmában is a nevedet mondja.
— És Márk? Neki ott kellene lennie…
— Márk az új feleségével nyaral, Törökországban. Nem reagál a hívásokra. A te számodat Ilona jegyzetfüzetében találtam meg.
Lehunytam a szemem. Soha nem hittem volna, hogy egyszer hálát érzek majd amiatt, hogy nem törölte ki a telefonszámomat.
— Melyik kórház?
— Az ötös számú városi kórház, kardiológia.
Alig egy óra múlva már az épület bejáratánál álltam. Négy éve jártam itt utoljára, amikor Fruzsinát világra hoztam. Akkor minden más volt: Márk mellettem állt, szorította a kezem, Ilona Rácz pedig hatalmas virágcsokorral, könnyes szemmel nézte az unokáját az üvegfalon át.
Fruzsina… az én négyéves kislányom, aki most gondtalanul játszik az óvodában. Néha még mindig rákérdez Nagyi Ilonára, pedig több mint egy éve nem találkoztak.
A válás után Ilona Rácz igyekezett tartani a kapcsolatot, gyakran jött hozzánk, ajándékokkal lepte meg Fruzsinát. Aztán megjelent Brigitta Németh — Márk új, fiatal és gyermektelen felesége —, és a látogatások hirtelen megszűntek.
A kardiológiai osztályon egy szigorú tekintetű nővér állított meg.
— Hozzátartozó?
— Én… — elakadtam. — A volt menye.
— Most csak a közvetlen család jöhet be. Legkorábban holnap.
— Kérem — előhúztam a telefonomat, és megmutattam Fruzsina fényképét. — Ő az unokája. Rajtunk kívül senki nem tudott eljönni.
A nővér hosszan nézett rám, majd a képre.
— Tíz perc. Több nem.
Ilona Rácz egyedül feküdt a kórteremben, körülötte csövek, vezetékek, gépek. Majdnem egy éve nem láttam, és megdöbbentett, mennyire megöregedett. Haja teljesen kifehéredett, arca beesett, kezei szinte áttetszőnek tűntek a takarón.
Leültem mellé, és óvatosan megfogtam a kezét. Hideg volt és törékeny.
— Ilona Rácz, itt vagyok… Lilla.
Nem érkezett válasz. Csak a monitor egyhangú pittyegése és a halk légzés hallatszott.
— Tudja, Fruzsina tegnap is emlegette. Azt mondta, hiányzik neki Nagyi Ilona. Meg akarta mutatni, hogy már olvasni tanul.
Ez nem volt hazugság. Fruzsina gyakran beszélt róla, főleg amikor elhaladtunk a park mellett, ahol Ilona Rácz régen hintáztatta.
— Meg kell gyógyulnia. Fruzsina várja magát.
Másnap visszatértem, ezúttal a kislányommal. Fruzsina egy rajzot szorongatott — színes házat rajzolt nagy ablakokkal, virágokkal az ajtó előtt.
— Anya, miért alszik a nagyi? — suttogta, miközben a mozdulatlan alakot figyelte.
— Nagyon elfáradt, kicsim, de hall minket.
Fruzsina közelebb lépett, a rajzot óvatosan a szekrény tetejére tette, majd nagy levegőt vett, mintha mondani szeretne valami fontosat.