— Fáradt vagy, Éva — mondta Klára gyengéden. — Normális. Négy hete ápolod. Nem vagy fiatal már.
— Nem erről van szó — vágott közbe gyorsan Éva, és László felpillantott.
— Akkor miről?
Éva mély levegőt vett. László hallotta, ahogy remeg a hangja.
— Klára… én… én félek.
— Mitől félsz? Az orvosom azt mondta, László rendben lesz.
— Tudom — mondta halkan Éva. — Pontosan ettől félek.
Csend lett. László összezavarodott. Mitől fél? Attól, hogy rendben lesz?
— Nem értem — mondta Klára.
— Én sem értettem — felelte Éva, és most már sírt. László hallotta a könnyeket a hangjában. — Klára, tudod, mikor fogtam meg utoljára László kezét? Igazán?
— Nem tudom.
— Tíz éve. Tíz éve, Klára. Tíz éve, hogy külön szobákban alszunk. Tíz éve, hogy nem beszélgetünk. Csak… csak funkcionálunk. Reggel kávé, este vacsora, hétvégén bevásárlás. Minden automatikus. Minden… minden üres.
László érezte, hogy forró könny szalad végig az arcán.
— De most… — Éva hangja elcsukló lett. — Most, amikor László beteg… amikor segítenem kell neki felkelni… amikor megfogom a kezét, mert fél… amikor este odamegyek hozzá, és megkérdezem, hogy érzi magát… Klára, én most először tíz év után… én most először érzem, hogy ő az enyém. Nem a férjem. Hanem az enyém.
László behunyta a szemét, és próbálta visszatartani a zokogást.
— Éva… — kezdte Klára halkan.
— És félek — folytatta Éva. — Félek, hogy ha felépül… ha visszamegy dolgozni… ha minden rendbe jön… akkor visszamegyünk a régi életbe. Visszamegyünk a külön szobákba. És akkor én… akkor én megint elveszítem őt. Nem halál által. Hanem megszokás által.
László kezei remegtek. Megfogta a takarót, és szorosan maga felé húzta.
— És nem tudom, hogyan mondjam meg neki — suttogta Éva. — Hogyan mondjam meg, hogy… hogy én nem azért vagyok itt, mert kötelesség. Hanem azért, mert… mert most először harminc év után… most először érzem, hogy szeretem őt. Igazán szeretem. Nem megszokásból. Nem azért, mert így illik. Hanem mert… mert most látom, ki ő. És… és nem akarom visszaengedni a régi életbe.