László már nem bírta. Lassan, óvatosan felült az ágyban. A lábai remegtek, de felállt. Egyik lépés. Második lépés. Harmadik.
Az ajtóban megállt.
Éva ott állt a konyhában, háttal neki, a telefont a fülénél, és sírt.
— Klára, el kell mennem — mondta hirtelen Éva, és megfordult.
Meglátta Lászlót.
Elsápadt.
— László… mennyi ideje… mennyi ideje állsz ott?
László nem tudott szólni. Csak állt, és nézte őt.
— Hallottad? — kérdezte reszkető hangon Éva.
László bólintott.
Éva letette a telefont, és eltakarta az arcát a kezével.
— Bocsánat — suttogta. — Nem akartam… nem akartam, hogy így tudd meg.
László lassan közelebb lépett. Minden lépés fájt, de nem számított. Megállt Éva előtt, és megfogta a kezét.
— Éva — mondta halkan László, és most már nem tartotta vissza a könnyeket. — Harminc éve vagyunk házasok. És az utolsó tíz évben… az utolsó tíz évben azt hittem, hogy… hogy te is úgy érzed, hogy ez… hogy ez elég.
Éva felnézett, a szeme könnyes volt.
— De nem volt elég — folytatta László. — Soha nem volt elég. Csak… csak nem tudtam, hogyan mondjam meg. Hogyan mondjam meg, hogy… hogy hiányzol. Hogy hiányzol mellőlem az ágyban. Hogy hiányzol a beszélgetésekből. Hogy hiányzol… mindenhonnan.
Éva arcán könnyek folytak végig.
— László…
— És amikor az infarktus jött… amikor felébredtem a kórházban, és téged láttatlak… — László megrázta a fejét. — Azt hittem, álmodom. Azt hittem, te már… te már régen nem törődsz velem.
— Soha nem hagytam fel veled — mondta Éva, és megszorította László kezét. — Soha. Csak… csak elfelejtettem, hogyan kell közel lenni. És te is elfelejtetted. És mi csak… csak éltünk egymás mellett.
László bólintott.
— De most — mondta halkan Éva —, most először tíz év után… most érzem, hogy visszakaptam téged.
László lehajolt, és homlokát Éva homlokához érintette.
— Én is téged — suttogta. — És félek. Félek, hogy ha felépülök… ha minden rendbe jön… akkor megint elveszítjük egymást.
Éva megrázta a fejét.
— Nem — mondta határozottan. — Nem engedem. Nem megyünk vissza a külön szobákba. Nem megyünk vissza a csöndbe. Nem megyünk vissza sehova.
László felnevetett a könnyein keresztül.
— És hova megyünk?
Éva elmosolyodott.
— Előre. Együtt. Úgy, ahogy kellett volna tíz éve.