László feküdt az ágyban, a párnára támaszkodva, és hallgatta a csöndet. Ilyen csöndet régóta nem hallott. Nem a televízió zümmögését, nem a mosógép zaját, nem az utca zajait. Csak… csendet. És Éva lélegzetét a konyhában.
Négy hete volt, hogy hazajött a kórházból. Négy hete, amióta az infarktus után elkezdődött a rehabilitáció. Négy hete, amióta Éva minden nap mellette volt. Reggelit hozott, gyógyszert adott, segített felkelni, sétálni, lélegezni.
És László minden nap ugyanazt kérdezte magától: meddig fog ez tartani?
Mert harminc éve voltak házasok. És ebből az utolsó tíz év… az utolsó tíz év nem házasság volt. Hanem… együttélés. Külön szobák. Külön életek. Külön minden.
De most, négy hete, valami megváltozott.
Éva minden este bejött hozzá. Leült az ágy szélére. Megkérdezte, hogy érzi magát. Megfogta a kezét. És László… László ezt akarta. Ezt akarta tíz éve. De félt. Félt, hogy amint felépül, amint minden rendbe jön… minden visszamegy a régi kerékvágásba.
Külön szobák. Külön csend. Külön minden.
László hallotta, ahogy Éva felveszi a telefont a konyhában. A nővére, Klára. Éva mindig Klárával beszélt, amikor azt hitte, hogy László alszik.
László nem aludt.
— Szia, Klára — mondta halkan Éva, és László megállt lélegezni.
Az ajtó félig nyitva volt. Éva nem tudta, hogy László minden szót hall.
— Nem zavarlak? Jó. Csak… csak beszélnem kell valakivel.
Csend lett. László hallotta, ahogy Éva sóhajt.
— László hamarosan felépül — mondta Éva halkan.
László szíve felgyorsult. Ez az. Most jön. Most fogja kimondani, amit László tudott: hogy fáradt. Hogy elegem van. Hogy nem bírja tovább.
De Éva nem ezt mondta.
— És én félek, Klára. Félek, hogy elveszítem őt.
László megdermedt.
Mit jelent ez? Elveszíti? Hogy érti?
És akkor Éva kimondta azt, amitől László harminc év óta tartott. És amire harminc éve várt.