— Hogy van László? — hallotta László Klára hangját halvány visszhangként a telefonból.
— Jobban — felelte Éva. — Az orvos azt mondta, hogy… hogy talán hamarabb hazamehet a munkába, mint gondoltuk. Hogy jól reagál a kezelésre.
László érezte, hogy valami megrándul benne. Persze. Persze, hogy jól reagál. Az orvos tegnap is azt mondta: „László, maga fiatal még. Ötvennyolc év nem vénség. Ha vigyáz magára, akár öt-tíz év, és minden rendben lesz.”
Öt-tíz év.
De László nem akart öt-tíz évet. Nem így.
— És te? — kérdezte Klára. — Hogy vagy te?
Éva sokáig hallgatott. László hallotta, ahogy valami csörömpöl — valószínűleg Éva letette a csészét.
— Fáradt vagyok — mondta végül Éva. — Nagyon fáradt.
László érezte, hogy a mellkasa összeszorul. Persze. Persze, hogy fáradt. Négy hete mos, főz, segít neki. Négy hete éli az életét körülötte. És László… László csak fogja vissza magát, hogy ne mondja ki: „Éva, mehetsz. Nem kell itt lenned.”
Mert harminc éve voltak házasok. És az első húsz év… az első húsz év jó volt. De az utolsó tíz… az utolsó tíz év lassan kihalt. Egyik nap még beszélgettek, másnap már csak bólogattak. Egyik nap még együtt aludtak, másnap már külön szobákban. Egyik nap még megfogták egymás kezét, másnap már… már nem.
És László azt hitte, ez normális. Azt hitte, minden házasság ilyen. Hogy harminc év után már nincs mit mondani egymásnak.
De aztán jött az infarktus. És Éva ott volt a kórházban. Ott volt, amikor László felébredt, és nem tudta, hol van. Ott volt, amikor László félt. Ott volt, amikor László sírt.
És László most, négy héttel később, érezte: valami megváltozott.
De félt. Félt, hogy ez csak… hogy ez csak ideiglenes. Hogy amint felépül, amint visszamegy dolgozni, amint minden rendbe jön… minden visszamegy a régi kerékvágásba.
És akkor megint külön szobák lesznek. Megint külön életek. Megint semmi.