Hazafelé a kocsiban István megfogta Anna kezét, és így hajtott. Nem mondtak semmit. De nem kellett. Mert most már mindent tudtak.
És amikor hazaértek, István nem ment azonnal a konyhába, hogy vacsorát készítsen. Nem ment a mosógéphez, hogy elindítsa. Csak leült Anna mellé a kanapéra, és megfogta a kezét.
— Mit csinálunk? — kérdezte Anna mosolyogva.
— Semmit — felelte István. — Csak… csak veled vagyok.
És Anna abban a pillanatban megértette: nem a betegség volt az ajándék. Hanem az, hogy a betegség megtanította őket arra, amit huszonöt év alatt nem tudtak megtanulni.
Hogy ott lenni… hogy igazán ott lenni… az a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatnak.
A rák talán elvesz valamit. De valamit vissza is adott.
Visszaadta nekik egymást.