Anna feküdt a vizsgálóágyon, a karjában a kanüllel, és nézte a csepegő infúziót. Húsz perc még. Húsz perc, amíg a kemoterápia vége lesz, és végre hazamehet.
Az ápolónő kiment, becsukta az ajtót. Anna egyedül maradt a szűk, fehér helyiségben. És akkor meghallotta.
Hangok. A szomszéd helyiségből. Az orvos szobájából.
Eleinte nem figyelt rá. De aztán felismerte az egyik hangot.
István. A férje.
Anna megdermedt. Mit keres István az orvos szobájában?
— Köszönöm, hogy időt szakított rám, doktor úr — hallotta István hangját tisztán, mintha a fal nem is lenne ott.
— Természetes — válaszolt Dr. Kovács. — Ön hónapok óta viszi a feleségét. Gondoltam, beszélnünk kell.
Anna érezte, hogy a szíve felgyorsul. Miről akarnak beszélni? Miért nem mondta István, hogy be akar menni az orvoshoz?
— Hogy érzi magát? — kérdezte az orvos.
István hosszú ideig nem válaszolt. Anna hallotta, ahogy sóhajt.
— Őszintén?
— Őszintén.
— Fáradt vagyok — mondta halkan István. — Nagyon fáradt.
Anna lehunyta a szemét. Persze. Persze, hogy fáradt. Nyolc hónapja visz engem orvosokhoz, mos, főz, takarít. Nyolc hónapja áll mellém, miközben hányok a kemoterápiától. Nyolc hónapja néz engem, ahogy lassan eltűnök.
És én… én azt hittem, hogy ezt nem látom rajta.