Húsz perc múlva az ápolónő bejött, és eltávolította a kanült Anna karjából.
— Kész — mondta mosolyogva. — Pihenjen pár percet, aztán hazamehet.
Anna bólintott, de nem tudott szólni. Az arca még mindig nedves volt a könnyektől.
Öt perccel később István belépett a helyiségbe. Megállt az ajtóban, és ránézett Annára.
— Kész vagy? — kérdezte halkan.
Anna felpillantott, és látta az arcát. Fáradt volt, sápadt, de a szemében valami… valami, amit Anna régen nem látott.
— István — mondta halkan Anna. — Hallottalak.
István arcán az összezavarodottság jelent meg.
— Mit?
— Hallottalak — ismételte meg Anna. — Téged és Dr. Kovácsot. A fal vékony. Hallottam mindent.
István elsápadt. Leült a székre Anna mellett, és a kezébe temette az arcát.
— Anna, én… bocsánat, én nem akartam…
— Ne kérj bocsánatot — mondta Anna, és megfogta István kezét. — Kérlek.
István felnézett. A szemében könnyek voltak.
— Azt hittem… azt hittem, már nem tudsz sírni a kezelések után — mondta halkan.
— Nem a kezelés miatt sírok — felelte Anna. — Hanem mert… mert huszonöt évig azt hittem, hogy… hogy ismerjük egymást. És most… most rájöttem, hogy nem. Hogy mi… mi csak éltünk egymás mellett.
István megrázta a fejét.
— Anna…
— De most — folytatta Anna, és megszorította István kezét —, most először érzem, hogy… hogy látlak. Igazán látlak. És te is látsz engem.
István lehajolt, és homlokát Anna homlokához érintette.
— Azt hittem, hogy te engem terhesnek érzel — suttogta Anna. — Azt hittem, hogy romba döntöttem az életed.
— Te nem döntöttél romba semmit — mondta halkan István. — Te… te megmentettél engem. Mert most először tanulok meg… tanulok meg élni. Igazán élni.
Anna átölelte Istvánt, és hosszú idő óta először érezte: ez nem vég. Ez kezdet.