Anna nem tudta visszatartani a sírást. A könnyek végigfolytak az arcán, a párnára csepegtek.
— Érti? — kérdezte István. — Huszonöt évig együtt éltünk. De most… most először érzem, hogy ismerem őt. Hogy… hogy látom, milyen. Mennyire erős. Mennyire bátor. És mennyire… mennyire félek tőle, hogy elveszítem.
— István — Dr. Kovács hangja nyugodt volt —, Anna prognózisa… nem rossz. A kezelés működik. Van esély.
— Tudom — mondta István. — De nem ettől félek.
— Akkor mitől?
— Attól, hogy… hogy ha Anna meggyógyul… ha túléli ezt… akkor visszamegyünk a régi életbe. És akkor én… akkor én megint elveszítem őt. Nem halál által. Hanem megszokás által.
Anna arca összegörcsölt. Nem értette. Nem értette, mit mond István.
— Nem értem — mondta az orvos, mintha Anna gondolatait mondaná ki.
— Doktor úr — István hangja közel volt a síráshoz —, én most, amikor Anna beteg… amikor segítenem kell neki… én most először tanultam meg szeretni őt. Igazán szeretni. Nem megszokásból. Nem kényszerből. Hanem… hanem mert most látom, ki ő. És én… én nem tudom, hogyan mondjam meg neki, hogy… hogy én nem azért vagyok itt, mert kötelesség. Hanem azért, mert most először az életemben… most először érzem, hogy… hogy ő az én emberem.
Anna hallotta, ahogy István elcsukló hangon folytatja.
— És félek, hogy ha megmondom neki… akkor azt fogja hinni, hogy csak vigasztalom. Vagy hogy… hogy én beteg vagyok, nem ő. Hogy… hogy engem kell kezelni, mert valami nincs rendben velem.
— István — mondta halkan Dr. Kovács —, talán épp ellenkezőleg. Talán Anna is így érzi.
— Nem — rázta meg a fejét István, Anna hallotta a hangján. — Anna azt hiszi, hogy ő teher. Látom az arcán. Látom, amikor bocsánatot kér azért, hogy beteg. Amikor azt mondja: „Bocsánat, István, tudom, hogy fáradt vagy.” És én… én nem tudom, hogyan mondjam meg neki, hogy… hogy én nem vagyok fáradt. Én… én félek. Félek, hogy ha meggyógyul, akkor elfelejtem, hogyan kell így szeretni. Hogy visszamegyünk a régi életbe, ahol mindent automatikusan csinálunk, és soha nem nézzük egymást igazán.
Dr. Kovács sokáig hallgatott.
— István, azt javaslom, hogy… hogy mondja el neki. Pontosan ezt. Amit most nekem mondott.
— Nem tudom — suttogta István. — Nem tudom, hogyan.
— Akkor találja meg a módját. Mert ha nem mondja el… akkor ez a félelem, ez a… ez az érzés, amit most érez… el fog múlni. És akkor tényleg visszamennek a régi életbe.