Az ismeretlen számok sora után már nem hezitált tovább: a készülék némán maradt. Nem most volt itt az ideje senkinek a múltból.
— Maradsz nálam egy időre? — kérdezte Júlia Budai óvatosan. — Legalább addig, amíg nem találsz egy saját lakást.
— Ha nem okoz gondot… — felelte Viktória, kissé bizonytalanul.
— Ne légy már bolond — legyintett Júlia, és játékosan meglökte a vállát. — Társak vagyunk. Egy csapat. Ezt most együtt húzzuk fel.
Az este Júlia konyhájában telt. Gőzölgő tea mellett listákat írtak, számoltak, terveztek. Gépek beszerzése, szakemberek felkutatása, hirdetések, arculat — a teendők sora végtelennek tűnt. Mégsem szorította össze többé a gyomrát a félelem. Az igazi rettegés korábban volt, akkor, amikor mások elvárásai szerint élt. Most viszont valami megkönnyebbült benne.
Másnap, szerdán, Viktória hajnalban felébredt. Júlia még aludt, ő azonban felöltözött, és kilépett a hideg utcára. A decemberi reggel csípős volt, az üzletek kirakatai ünnepi fényekben úsztak. Emberek siettek munkába, egy kávézóban nevetés szűrődött ki, valahol turisták fotózták a feldíszített fenyőket.
Betért egy virágboltba, és vett magának egy csokor fehér rózsát. Nem alkalomból. Csak azért, mert megtehette.
Ezután a szalon felé vette az irányt — az ő szalonjuk felé. Belépett az üres helyiségbe, a virágokat az ablakpárkányra tette, majd leült a padlóra, középre. Nem csinált semmit. Csak hagyta, hogy a gondolatai elcsendesedjenek.
Ekkor rezdült meg a telefonja. Ismeretlen számról üzenet érkezett: „Károly Balázs vagyok. Hogy van?”
Viktória röviden válaszolt: „Jól. Köszönöm. Tényleg jól.”
Nem sokkal később újabb üzenet jött: „Örülök. Én is döntöttem. Ma reggel beadtām a válást. Élmény lesz nekik együtt — pont egymáshoz valók.”
Viktória elmosolyodott. Különös érzés volt: két idegen, akiket csak mások árulása kapcsolt össze, mégis valami csendes szövetség alakult ki köztük.
Dél körül Júlia visszatért, magával hozva a tervezőt. Nikolett Lengyel fiatal volt, élénk színű hajjal és egy táblagéppel, amelyen már kész vázlatok sorakoztak. Színekről, tükrökről, székek elrendezéséről beszélgettek. Viktória figyelt, közben saját ötletekkel egészítette ki a terveket. Nikolett jegyzetelt, bólintott.
— Érzi a teret — jegyezte meg elismerően. — Ritka az ilyen megrendelő.
Viktória megköszönte. Rég nem történt vele, hogy a véleményét komolyan vették volna. Nem söpörték félre, nem nevették ki — számított.
Este, amikor mindenki elment, egyedül maradt a helyiségben. Felült az ablakpárkányra, és nézte az utcát. Emberek jöttek-mentek, mindegyikük saját terhekkel és örömökkel. Ő is része volt ennek az áramlásnak. Nem elhagyott feleségként, nem anyós szolgálójaként — hanem egyszerűen önmagaként. Az a nő, aki hamarosan megnyit egy szépségszalont. Aki újrakezd.
Ekkor ismét megszólalt a telefon. Ezúttal felvette. Norbert Illés volt az.
— Halló — mondta nyugodtan.
— Viktória… — Norbert hangja remegett. — Hol vagy? Gyere vissza, beszélnünk kellene…
— Nincs miről beszélni, Norbert.
— Ez félreértés volt! Beáta… ő kezdeményezte… én nem akartam…
Viktória halkan felnevetett.
— Négy hónapnyi félreértés? Érdekes magyarázat. Figyelj, nem szeretném tovább húzni. Hétfőn beadom a válópert. A lakás marad nálad, nem kérek semmit. A pénz, amit elhoztam, az enyém — megdolgoztam érte. Ennyi.
— De Vik…
— Ne Vik. Már nem a te Viktóriád vagyok — mondta, és ekkor érezte, hogy végleg elengedte. — Élj Beátával. Sok boldogságot.
Bontotta a vonalat. Letiltotta Norbert számát. Utána az anyjáét is. Majd mindazokét, akik ahhoz az élethez tartoztak.
Kint felgyulladtak az utcai lámpák, és eleredt a hó. Apró, puha pelyhek keringtek a kirakatok fényében. Viktória nézte őket, és arra gondolt: december van. Mindjárt itt az új év. És vele együtt valami egészen új kezdet.
Felállt, bezárta a szalont, és elindult az utcán. A zsebében ott lapult a kulcscsomó — nehéz, valódi. A kabátjában egy telefon, amely végre nem zaklatta senki. A fejében tervek, elképzelések, remények.
Előtte pedig ott volt minden. Tényleg minden.
Egy hónap múlva megnyílik a szalon. Jönnek az első vendégek. Júlia manikűrözni fog, Nikolett vág és fest. Viktória pedig irányítja mindezt — a saját vállalkozását, a saját álmát.
Norbert? Nos, éljen csak Beátával. Most már az anyja dirigálhat neki. Ez nem az ő története többé.
Az ő története itt kezdődik. Ebben a városban, ezen az utcán, egy nagy ablakos, kicsi szalonban. Ahol festékillat és remény keveredik. Ahol végre — önmaga lehet.