…a fizetéséből. Abból a pénzből, amelyet hónapok óta félretett, hogy végre befizesse az első részletet az eszközökre, amelyekkel elindíthatta volna a saját kis vállalkozását.
Viktória Somogyi lehunyta a szemét. A halántékában lüktetett a vér, mintha belülről kalapálnák. És akkor, váratlanul, egy éles villanásként betört az emlékezetébe az esküvőjük. Négy évvel korábban volt, augusztusban. Norbert Illés ott állt előtte, kissé esetlenül, és verseket olvasott fel – saját költeményeket, ügyetlen rímekkel, mégis megható őszinteséggel. Azt ígérte, hogy mindig óvni fogja. Azt is, hogy ketten majd egy csapatot alkotnak. Egy csapatot… Most már szinte nevetségesen hangzott.
— Vik, egyáltalán figyelsz rám?! — mordult rá ingerülten a nappaliból.
— Hallak — válaszolta, miközben kinyitotta a szemét. — Lemegyek.
Felkapta a kabátját, belebújt a sportcipőjébe. A táskájába süllyesztette a pénzt, majd kilépett a lépcsőházba. Állott dohány- és penészszag keveredett a levegőben. A lift szokás szerint nem működött. Hét emelet lefelé, firkákkal teli falak mellett, egy ajtó előtt elhaladva, ahonnan egy nő üvöltözött a gyerekeivel.
Kint csípős hideg fogadta. Viktória gyors léptekkel haladt, majdnem futott a sarkon lévő éjjel-nappali felé. Autók suhantak el mellette, fiatalok nevetgéltek, valaki a kivilágított karácsonyfa előtt pózolt fényképezéshez. Közeledett az újév, a város ünnepre hangolódott. Az ő fejében viszont csak a felsorolás zakatolt: sör, csirke, krumpli…
Az üzletben fülledt meleg és vakító fény uralkodott. Gyorsan dobálta a kosárba, amire szükség volt, majd a pénztárnál fizetett. Hatezer-háromszáz forint. A kártyát elfogadta a terminál — a számlán kétszáz forint maradt. Kétszáz forint december huszonhetedikéig.
Amikor hazaért, Norbert már elterülve aludt a kanapén. Horkolt, a telefon a mellkasán pihent, a tévé pedig tovább locsogott valami műsort. Viktória a konyhába tette a szatyrokat, lekapcsolta a villanyt a nappaliban, és résnyire behúzta az ajtót.
Leült az asztalhoz. Elővette a telefonját, és írt Júlia Budainak: „Ne haragudj rám. Mindent elmagyarázok.”
Csakhogy nem volt mit magyarázni. Vagy épp ellenkezőleg: túl sok mindent. És nem volt ereje belekezdeni — mert ha egyszer elkezdi, minden széthullik. Az a gondosan egyben tartott kártyavár, amelyet hónapok óta próbált nem összedönteni, végleg összeomlana.
Viktória a karjára hajtotta a fejét, és csak ült így — a konyha csöndjében, ahol a csap egyenletesen csöpögött, a hűtő lámpája pedig idegesen pislákolt. Holnap is lesz nap. Meg holnapután. Szerdán vendégek jönnek, ő mosolyogni fog, salátákat hord ki. Az anyósa megjegyzést tesz majd a frizurájára vagy a ruhájára. Norbert pedig együtt nevet mindenkivel.
Mert ez mindig így volt.
Reggel Norbert korán elment — bevágta maga mögött az ajtót, búcsú nélkül. Viktória a plafont bámulta, és hallgatta, ahogy a léptei elhalnak a lépcsőházban. A telefonján hét óra villogott. Még alhatott volna egy kicsit, de az álom nem jött.
Felállt, bekapcsolta a vízforralót. A mosogatóban ott tornyosult az előző esti edénykupac — Norbert természetesen nem mosogatott el. Viktória gépiesen súrolta a tányérokat, amikor megszólalt a telefon. Ismeretlen szám.
— Halló?
— Viktória Somogyi? — kérdezte egy férfihang, idegen, enyhe akcentussal. — Károly Balázs vagyok. A férjével kapcsolatban keresem.
A szíve egy pillanatra megállt. Baleset? Kórház? Az ember agya ilyenkor azonnal a legrosszabbat vetíti előre.
— Mi történt? — préselte ki magából.
— Semmi tragikus. Csak… figyelmeztetni akartam. Személyesen. — Rövid szünet. — A férje viszonyt folytat a feleségemmel. Négy hónapja.
Viktória a kezében tartotta a vizes szivacsot, és képtelen volt megszólalni. A fejében üres csend kongott, vakítóan fehér, fájó üresség.
— Még vonalban van? — kérdezte a férfi.
— Igen — suttogta. — Honnan tudja?
— Megtaláltam az üzeneteiket. Újév után össze akarnak költözni. Norbert azt ígérte neki, hogy januárban elválik magától. Azt mondta, már mindent eldöntött.
A szivacs kicsúszott az ujjai közül, cuppanva esett a mosogatóba. Viktória az asztal szélébe kapaszkodott.
— Ki ő? — kérdezte, és a saját hangját sem ismerte fel.
— Beáta Vincze. Az anyósa barátnője.
Beáta. Az a Beáta, aki szerdán érkezik. Aki miatt tizenkét főre kell megteríteni. Viktóriából hirtelen kitört a nevetés — hisztérikus, megállíthatatlan.
— Jól van? — aggódott Károly Balázs.
— Persze — felelte nevetésen át. — Csak… ő kért meg, hogy terítsek meg neki. Nekik mind. Érti?
— Értem — mondta halkan. — Ezért telefonáltam. Nem akartam, hogy…