…hogy mindezt tőlük hallja majd. Azon a vacsorán akarják bejelenteni a kapcsolatuk végét. Nyilvánosan. Mindenki előtt. Úgy, hogy esélye se legyen jelenetet rendezni.
Most már összeállt a kép. Ezért erőltette Norbert Illés annyira az összejövetelt. Ezért jutott eszébe az anyósának hirtelen, hogy „családi vacsorát” szervez. Nem ünneplés lesz, hanem kivégzés. Látványos, megalázó, gondosan megtervezett.
Viktória lassan leült egy székre. A torka elszorult, de a könnyei nem jöttek. Helyettük düh áramlott szét benne. Forró, metsző indulat, amilyet rég nem érzett.
— Köszönöm, hogy szólt — mondta kimérten. — És maga… mit fog tenni?
Károly Balázs nem válaszolt azonnal.
— Még nem tudom — felelte végül. — Gondolkodom. Két gyerekünk van… — nagyot sóhajtott. — De egy dolgot muszáj elmondanom: ne engedje, hogy áldozatot csináljanak magából. Főleg nem azon a vacsorán. Remélem, érti, mire gondolok.
A vonal megszakadt.
Viktória percekig mozdulatlanul ült, a telefon kijelzőjét bámulva. Aztán felállt, bement a hálószobába, kinyitotta a szekrényt. A polcon ott sorakoztak Norbert holmijai. Szisztematikusan kezdte kipakolni őket: ingeket, nadrágokat, zoknikat. Mindent belehajtogatott abba a nagy bőröndbe, amelyet három éve vettek egy közös nyaraláshoz. Ahhoz az utazáshoz, ami végül sosem valósult meg — Norbert az utolsó pillanatban közölte, hogy mégis dolgoznia kell.
A telefon rezgett.
Júlia Budai üzenete villant fel:
„Vik, a helyiség elkel. A tulaj estig vár. Dönts gyorsan.”
Viktória ránézett a bőröndre. A gondosan egymásra rakott ingekre. Az elmúlt négy évére, amely egyetlen pillanat alatt múlt idővé vált.
Visszaírt:
„Befizetem az előleget. Ma. Kettőre ott vagyok.”
Ezután kinyitotta a laptopját, belépett az online bankjába. A közös számla — az a bizonyos, amelyen a megtakarításaik feküdtek. Kétszázhetvenezer forint. Egy mozdulattal az egészet átutalta a saját kártyájára. Nem magyarázkodott. Nem hezitált.
Leült, és várt.
Negyedóra sem telt el, amikor megérkezett Norbert üzenete, csupa nagybetűvel:
„MI EZ A BAROMSÁG? HOVA TŰNT A PÉNZ?!”
Viktória higgadtan gépelt:
„Szalonra ment. Ja, és a vacsora elmarad. A bevásárlás a hűtőben van — intézd el te. Vagy vitessétek el Beátával.”
Ezután lenémította a telefonját.
Harminc perc alatt vagy húsz hívás futott be. Aztán jött az anyósa hangüzenete — felháborodás, fenyegetés, sértett méltóság. Később Norbert újra írt, már káromkodva, vádaskodva.
Viktória nem olvasta el.
Összepakolta a saját holmiját: iratokat, ruhát, sminket. Taxit rendelt. Amikor az autó megérkezett, kilépett a lakásból, és nem nézett vissza.
A kocsiban kellemes meleg volt. A sofőr halk jazzt hallgatott. Az ablakon túl suhant a város — ugyanaz a város, ahol négy éve férjhez ment, abban a hitben, hogy boldog lesz.
— Hova megyünk? — kérdezte a sofőr.
— Egy barátnőmhöz — felelte Viktória, és halványan elmosolyodott. — Aztán… szépségszalont nyitni.
És hosszú idő után először azt érezte: kap levegőt.
Júlia az új helyiség ajtajában várta. Kicsi volt, de világos, hatalmas ablakokkal egy forgalmas utcára. Bent friss festék illata keveredett valamiféle izgató újdonsággal.
— Öt percet késtél — jegyezte meg Júlia, de szorosan átölelte. — Mi történt? Teljesen sápadt vagy.
Viktória elmondta. Röviden, tárgyilagosan, érzelmi kitérők nélkül. Júlia végighallgatta, nem szakította félbe. Amikor vége lett, csak a fejét csóválta.
— Micsoda szemét alak — mondta halkan. — Rendben. Írjuk alá a papírokat, a többit majd megoldjuk.
A tulajdonos egy idős férfi volt, meleg tekintettel. Átnyújtotta a szerződést. Viktória aláírta — remegett a keze, de nem hagyta, hogy meglátszódjon. Az előleg ötvenezer forint volt, azonnal elutalta. És ezzel hivatalosan is az övék lett a hely.
— Sok sikert, lányok — búcsúzott a férfi. — Jó dolgot csinálnak majd itt, érzem.
Amikor elment, Júlia előhúzott a táskájából egy üveg pezsgőt.
— Tudtam, hogy ma eldől minden — mondta, miközben műanyag poharakba töltött. — Ránk. Az új életünkre.
Koccintottak. Viktória érezte, ahogy melegség járja át — nem az italtól, hanem attól a felismeréstől, hogy megtette. Magát választotta.
A telefon tovább rezgett a táskájában. Rápillantott: harminckét nem fogadott hívás. Anyós, Norbert, ismeretlen számok… Viktória mély levegőt vett, majd végleg elhallgattatta a készüléket, miközben a frissen bérelt helyiség csendje lassan betöltötte körülöttük a teret.