— Márton Csernai, fiam, gyere csak ide — szólalt meg Ilona Kelemen, miközben határozott mozdulattal kivette a mikrofont a ceremóniamester kezéből.
Dóra Szilágyi az asztalnál ült, és azt érezte, hogy az ujjai lassan elgémberednek. Egész este rajta pihent az anyósa tekintete, mintha egy selejtes árut vizslatna. Amikor a vendégek érkeztek, félhangosan megjegyezte a barátnőinek: „Mit lehet tenni, a fiú beleszeretett egy kollégiumi lányba.” Amikor felszolgálták az előételeket, eltolta maga elől a tányért. „Fogalmam sincs, honnan rendelték, de ebből én nem kérek.”
Márton újra és újra megszorította Dóra kezét az asztal alatt. Nem szólt semmit. A lány tudta, hogy kétségbeesetten próbálja egyben tartani az ünnep maradékát.
— Ajándékot szeretnék adni az ifjú párnak — folytatta Ilona Kelemen, majd előhúzott a táskájából egy kulcscsomót, rajta csillogó, drága márkajelzéssel. — Márton, ez a tiéd. Az autó a bejáratnál áll. Felsőkategóriás. A papírok kizárólag a te nevedre szólnak.
A kulcsok az asztalra kerültek, ő pedig a terem felé fordult.
— Csak a fiam nevére. Nem vagyok ostoba, pontosan tudom, hogyan végződnek manapság a házasságok. Ma szerelem, holnap válás. És ez a nincstelen vidéki lány jegyezze meg jól: a lakás az enyém, az autó az enyém, és ha bármi történik, neki nem jut semmi.
Valaki gúnyosan felnevetett a vőlegény oldaláról. Dóra rokonai némán ültek, lesütött szemmel.
— Anya, ezt most miért? — Márton arca elsápadt.
— Mit mondtam rosszul? Az igazat. Tudja meg, hol a helye.
Dóra úgy szorította a szalvétát, hogy az elszakadt az ujjai között. Fel akart állni, el akart menni. Ekkor azonban az apja emelkedett fel.
Gyula Oláh lassan, megfontoltan indult a színpad felé. Ilona Kelemen magas sarkúban fölé tornyosult, ő egyszerű cipőt viselt.
— Kérem a mikrofont — mondta csendesen.
— Minek az magának? — kérdezte az asszony, de végül gúnyos mosollyal átnyújtotta.
Gyula Oláh körbenézett, majd a lányára emelte a tekintetét.
— Egész életemben építkezéseken dolgoztam. Másoknak húztam fel házakat. Huszonöt éve kezdtem el a sajátomat, a város szélén. Tégláról téglára, minden szabad percemet ott töltve.
A terem lélegzet-visszafojtva hallgatott.
— A tetőt én raktam fel, az ablakokat én építettem be. Azt hittem, egyszer mindannyiunk otthona lesz. Ma viszont rájöttem, hogy eljött az idő, amikor tovább kell adnom.
Elővette a borítékot.
— Itt vannak az iratok. A ház teljes egészében Dóra Szilágyi nevén van. Azért, hogy senki se merje valaha azt mondani, nincs fedél a feje felett. Lehet, hogy nincs többmilliós autóm, de egyet biztosan tudok: a lányom becsületes és szorgalmas. Ha valaki parasztnak nevezi, az nem róla állít ki bizonyítványt.
Visszaadta a mikrofont, majd visszaült. Először a menyasszony családja tapsolt, aztán az egész terem felállva ünnepelt.
Ilona Kelemen az asztalnál állt, arca eltorzult a dühtől.
Márton hol az anyjára nézett, hol a kulcsokra. Végül felállt, felvette őket, és odalépett hozzá.
— Anya, köszönöm az ajándékot, de nem fogadom el.
A kulcsokat elé tette.
— Megőrültél? Tudod, mennyibe került? — sziszegte az asszony.
— Tudom. De nem akarok olyan ajándékot, amely feltételekhez és megalázáshoz kötött. Te nem nekem adtad ezt, hanem nyilvánosan megsértetted a feleségemet.
— Érted tettem mindent!
— Kitől akartál megvédeni? Attól a nőtől, akit szeretek? Vagy az apjától, aki huszonöt évig építette a házát? Azt tanítottad, hogy a pénz a legfontosabb. Ma este viszont megtanultam valami mást: embereket nem alázunk meg. Ezt Gyula Oláh tanította meg nekem, egyetlen este alatt.
Márton ekkor Dóra felé fordult, megszorította a kezét, és egyértelművé vált, hogy nemcsak a terem, hanem az egész életük iránya is megváltozott.