— Teljesen megőrültél, vagy mi? — mordult rá Norbert Illés, fel sem pillantva a telefonjából, amikor Viktória Somogyi válltáskájával elsétált mellette az előszobában. — Hová készülsz ilyen lendülettel?
Viktória megtorpant. Ujjai már rásimultak az ajtó kilincsére. Odakint a decemberi alkony rég éjszakába fordult, a lakásban pedig csak a konyhában égett a fény: tompa, sárgás világítás, amit a régi izzó adott. Norbert még októberben megígérte, hogy kicseréli, de az ígéret ugyanott maradt, ahol annyi másik.
— Találkozóm van Júliával… megbeszéltük előre — kezdte óvatosan, de Norbert ekkor végre elfordult a kijelzőtől.
— Egyáltalán nem érdekel a te szépségszalonos hülyeséged! — sziszegte. — Teríts meg anyám vendégeinek, aztán majd mehetsz, amerre akarsz!
A hangjában olyan hideg él csengett, hogy Viktória ösztönösen elengedte a kilincset.
Szépségszalon. Mindig így nevezte: gúnyosan, elnyújtva, mintha valami gyerekes hóbort lenne. Pedig az elmúlt fél évben Viktória mindent ebbe fektetett: a könyvelői fizetéséből félretett pénzt, az idejét, a reményeit. Júlia Budai már talált egy megfelelő helyiséget, hétfőre tervezték a bérleti szerződés aláírását. Minden majdnem összeállt.
— Norbert, egy héttel előre megegyeztünk… nem tudtam, hogy édesanyád—
— Most már tudod — vágott közbe. Felállt a kanapéról, testes alakja megfeszült a kinyúlt pólóban, amelyen egy régi ketchupfolt éktelenkedett. Közelebb lépett, Viktória pedig megérezte a sör szagát. — Tizenkét ember jön. Anyám egy órája hívott: Beáta Vincze a családjával, Botond Dunai a feleségével, meg Ilona Kelemen… szóval érted. Készíts asztalt. Saláták, falatok. Tudod a dolgod.
Tizenkét ember. Szerdán. Három nappal a hétvége előtt. Amikor neki nyolcig tart a munka, amikor bevásárolni kell, főzni, majd rendet tenni ebben az örökké zsúfolt lakásban. Viktória megmarkolta a táskája pántját; a bőr halkan megnyikordult az ujjai alatt.
— Nem mondhatom le a találkozót — szólalt meg végül. — Fontos. Ha péntekig nem fizetjük be az előleget, elbukjuk a helyet.
Norbert elmosolyodott. Nem kedvesen — inkább féloldalasan, lenézően, mintha Viktória valami ostobaságot mondott volna.
— Komolyan azt hiszed, hogy az a kis szalon fontosabb a családnál? Anyám direkt hívta össze mindenkit, be akar jelenteni… — elhallgatott, majd gyorsan váltott. — Mindegy. Nem rád tartozik. Megterítesz, és kész.
Viktória mozdulatlanul állt, a táska még mindig a kezében. Odabent megint lassan elfordult valami. Nem először az elmúlt hónapokban. Ha őszinte akart lenni magához, már egy éve így volt. Norbert megváltozott — vagy talán csak végre nem tettette magát. Régebben legalább meghallgatta. Régebben bocsánatot kért. Most már erre sem vette a fáradságot.
— Rendben — mondta halkan, és levette a táskát a válláról.
Norbert elégedetten bólintott, visszaült a kanapéra, bekapcsolt valami könnyű műsort, nevetett a poénokon, közben sört kortyolt a dobozból. Viktória pedig a konyhába ment, és elővette a telefonját.
„Júlia, ne haragudj, ma nem jön össze. Holnap beszélünk?”
A válasz szinte azonnal megérkezett: „Viki, ez már a harmadik alkalom ebben a hónapban. Mi történik veled?”
Mi történik? Viktória kinézett az ablakon. A város esti fényei vibráltak a sötétben, odalent emberek éltek, találkoztak, nevettek, terveket szőttek. Ő pedig ott állt a konyhában, egy vastag frottír köntösben — Norbert szerint „nagymamás” —, és nem tudta, mit válaszoljon.
„Semmi gond. Csak fáradt vagyok. Holnap tényleg találkozunk.”
Letette a telefont, kinyitotta a hűtőt. Félig üres. Vásárolni kell. Tizenkét főre. Saláták, hidegtál, valami meleg étel. Talán húsos fogás? Az anyósa szereti a gombás ragut, bár mindig talál benne kifogást: egyszer a gomba nem jó, máskor a sajt nem olvad elég szépen.
— Viki! — kiáltott be Norbert a nappaliból. — Elfogyott a sör!
— Nincs több! — felelte vissza.
— Akkor ugorj le a boltba!
Nem válaszolt. Elővette a jegyzetfüzetet, és írni kezdte a listát. Csirke — három darab. Burgonya — három kiló. Répa, hagyma, majonéz, tojás… A számok gyorsan összeálltak a fejében: nagyjából ötezer forint, talán kicsit több. A kártyáján pedig pontosan annyi maradt, aminek ki kellett tartania a következő fizetésig.