– Nem gondoltál még arra, hogy bogyós gyümölcsöt vagy zöldséget termessz, és eladd? Hiszen van saját kerted, nem kellene messzire menned vele – vetette fel az ismerőse.
Az ötlet meglepte Fruzsinát, de minél többet ízlelgette, annál életképesebbnek tűnt. Nem sokat tétovázott: már a következő nyáron a saját keze munkájával nevelt szamócát vitte ki a piacra. Aztán sorra bővült a választék. Próbálkozott friss fűszernövényekkel, vöröshagymával, uborkával, paradicsommal, sőt, egy időben még tulipánokat is ültetett, amelyeknek nagy sikere lett tavasszal.
Az önálló élet azonban nem volt könnyű számára. Sokszor mardosta az az érzés, hogy bármelyik pillanatban megszólalhat a telefon, és visszahívják a családba. Titkon remélte, hogy újra szükség lesz rá, hogy ismét lehet lánya, testvére, akire számítanak.
Ez azonban sosem történt meg. Sem az édesanyja, sem az apja, sem az öccse nem keresték őt. Egyetlen alkalommal sem jöttek el megnézni az unokát, az unokaöcsöt. Fruzsina végül a közösségi oldalakról értesült arról, hogy az anyja ismét férjhez ment, és újabb gyermeke született. Az apja továbbra sem maradt egyedül: egyik kapcsolat követte a másikat. A testvére pedig mintha teljesen kitörölte volna az emlékeiből.
Közös ismerősök útján jutott el hozzá az is, milyen véleménnyel voltak róla otthon:
– Erkölcstelen, idegen férfiakat hord a házhoz. Nem lett belőle semmi… Pedig mi mindent megtettünk érte, pénzt, energiát nem sajnáltunk. Aztán csak elkallódott – mondogatták róla.
Amikor Fruzsina betöltötte a harmincat, végre rátalált arra az emberre, akivel közös jövőt tudott elképzelni. Férjhez ment Tamás Hegyihez, aki négy évvel idősebb volt nála, és válása után költözött a faluba a saját kisfiával.
Az élet hirtelen teljessé vált. Tamás mellett Fruzsina először érezte igazán, hogy van támasza, hogy nem egyedül viseli a terheket. Másfél év elteltével megszületett a közös gyermekük is, így már öten éltek együtt. A férje traktorosként dolgozott, ő pedig kecskéket tartott, sajtot készített, és vitte tovább mindazt, amit felépített.
Ekkor, teljesen váratlanul, megszólalt a telefon.
– Szervusz, kislányom… Rég nem láttuk egymást. Nem hívnál meg bennünket? Jó lenne találkozni az unokákkal. Miért szakadt meg köztünk minden? Elmehetnék hozzátok? – kérdezte az anyja.
Nem sokkal később az apja is jelentkezett:
– Fruzsinám, hallottam, hogy megszületett a második fiad. Gratulálok! Szeretnék engedélyt kérni, hogy meglátogassalak… és bemutatnám a páromat is.
Az öccse sem maradt ki, üzenetet küldött:
„Találkozhatnánk gyakrabban. Meghívhatnál egy grillezésre, szaunáznánk, beszélgetnénk egy jót.”
Fruzsina csak nézett maga elé döbbenten. Több mint tíz évig senkit nem érdekelt, hogyan él, miből tartja fenn magát, mi van vele és a fiával. Most pedig, amikor már maga mögött hagyta a romos kis házat, és egy kényelmes, minden igényt kielégítő otthonban élt, hirtelen felébredt bennük a családi összetartozás.
Hosszasan vívódott, végül meghozta a döntést: lecserélte a telefonszámát.
Nem tudta rászánni magát arra, hogy újra kapcsolatba lépjen az anyjával, az apjával és a testvérével. Még akkor sem, ha rajtuk kívül nem maradt más vér szerinti rokona. Valahányszor eszébe jutottak, újra és újra felidéződött benne, hogyan hagyták magára kiskorúként, hogyan nem jöttek el egyszer sem meglátogatni, hogyan nem tekintették a fiát unokának, és a háta mögött gyalázták. Most pedig barátkozni szeretnének?
Szó sem lehet róla.