A továbbtanulásról, nagyvárosi életről és egyetemről szőtt álmok ekkorra végleg szertefoszlottak. Fruzsina Váradi már nem is engedte meg magának, hogy Debrecenről vagy egy rangos intézményről ábrándozzon; a gondolatai elcsendesedtek, a jövő pedig beszűkült a mindennapi túlélés kereteire.
Beiratkozott egy szakképző iskolába, ahol áruforgalmi ismereteket tanult, abban bízva, hogy ezzel később biztosabb megélhetést teremthet magának. Mivel azonban a tanulás önmagában nem fedezte a számlákat, esténként munkát vállalt a közeli élelmiszerboltban, hogy legalább némi készpénzhez jusson.
A környéken élők együttérzéssel figyelték a városból odakerült fiatal lányt. Hol vacsorára hívták át, hol egy-egy szatyornyi alapanyagot nyomtak a kezébe, máskor kész étellel lepték meg. Ez a csendes segítség sokszor szó szerint életmentőnek bizonyult.
A falubeli fiatalok is gyorsan felfedezték Fruzsina házát. Örültek, hogy nem az utcán kell lófrálniuk, hanem fedél alatt lehetnek, így egyre gyakrabban gyűltek össze a kis házikóban. A társaság állandósult, az esték hangosabbak lettek, és Fruzsina életében megjelentek a fiúk is – előbb csak egy, aztán egy másik.
Tizenkilenc éves volt, amikor váratlanul kiderült, hogy gyermeket vár. A hír sokkolta, felkészületlenül érte, és remélte, hogy legalább a gyermek apja mellette marad. A férfi azonban elutasító volt, és egyetlen beszélgetéssel mindent lezárt: kétségbe vonta az apaságát, és közölte, hogy semmiféle közös jövőt nem képzel el. Fruzsina többé nem látta.
Kétségbeesésében felhívta a szüleit, és segítséget kért, bevallva, hogy elveszettnek érzi magát. A válasz hideg volt és kemény: szerintük, ha volt bátorsága kapcsolatokat vállalni, akkor a következményeket is egyedül kell viselnie. A testvére sem állt mellé, így Fruzsina teljesen magára maradt – leszámítva a falubelieket, akik ismét mellette álltak.
A legközelebbi szomszéd, Bernadett Farkas különösen sokat tett érte. Neki és a férjének nem született gyermeke, ezért minden szeretetüket Fruzsinára és később a kisbabára fordították. Ők segítettek a szülés körüli előkészületekben, és ők vitték haza az anyát és az újszülöttet a kórházból is.
Amikor a ház jogi helyzetét kezdték tisztázni, kiderült, hogy Fruzsina valójában csak be van jelentve az ingatlanba, a tulajdonjog nem az övé, hiába állította korábban az édesanyja az ellenkezőjét. A valóság újra arcul csapta.
Pénz alig volt, a gyermek viszont mindent igényelt. Nem maradt más választása, gyorsan fel kellett nőnie. Megállapodott a szomszédokkal, és külföldi munkát vállalt Finnországban, ahol egy hónapon át epret szedett. Hazatérve sem pihent, újabb és újabb munkákat keresett, végül szakácsként kezdett dolgozni váltásos rendszerben.
Ez idő alatt a kisfiúról a szomszédok gondoskodtak, úgy vigyáztak rá, mintha a saját unokájuk lenne. Fruzsina dolgozni járt, majd visszatért hozzá, pénzt hozott a megélhetésre, és azt a feltétel nélküli anyai szeretetet adta tovább, amelyből neki magának olyan kevés jutott.
Éveken át megállás nélkül robotolt. A félretett forintokból végül sikerült egy apró saját házat vásárolnia. Ahogy a fia cseperedett, Fruzsina elhatározta, hogy inkább a faluban vagy a közeli városban próbál boldogulni, hogy a gyermeket már maga nevelhesse.
Sokáig nem találta a helyét, mígnem egy ismerőse egy nap beszélgetés közben váratlan kérdéssel fordult hozzá, amely új irányba terelte a gondolatait.