Az új családi felállásba azonban Fruzsina Váradi sehogy sem tudott belesimulni. Egyre világosabbá vált számára, hogy ebben a közegben nincs helye, így komolyan fontolóra vette, hogy végleg az apjához költözik.
– Apa, hozzád mennék lakni – mondta ki végül határozottan.
Az apja zavartan fészkelődött. – Kislányom, szívem szerint örömmel befogadnálak, de most már van mellettem egy nő. Hol aludnál? A konyhában kényelmetlen lenne, egy szobában velünk pedig nem megoldás – próbált mentegetőzni.
Fruzsina ekkor új tervet eszelt ki: befejezi az utolsó középiskolai évét Debrecenben, és addig együtt lakik a bátyjával abban a lakásban, amelyet a nagymamájuk hagyott rájuk. Úgy gondolta, ez mindenkinek elfogadható megoldás lehet.
Ám itt is falakba ütközött.
– Megőrültél? Nekem már családom van, egy pici gyerekkel! Csak útban lennél. Ráadásul ebben a lakásban nincs is külön szobád. Anya mindent az én nevemre íratott – vágta hozzá Balázs Lengyel, aki szemmel láthatóan már nem emlékezett a korábbi ígéretére. – Keress magadnak más helyet!
Fruzsina kétségbeesetten rohant vissza az anyjához, aki ezúttal sem tagadott.
– Igen, Balázs nevére került a lakás. Neki családja van, felnőtt, Debrecenben dolgozik. Neki nagyobb szüksége van önálló otthonra – mondta hűvösen.
– És én hol éljek? Hová menjek? Ezek szerint senkinek sem kellek? Senki nem akar segíteni? – kérdezte a lány döbbenten.
– Téged bejelentettelek a falusi házba, ahol a nagymamád lakott – felelte az anya. – Menj oda. Van iskola, ott is befejezheted a tizenegyedik osztályt. Az ügyintézésben segítek. Nyugodt hely, nem zavar senki. Felnőtt vagy már, Fruzsina, meg tudsz állni a saját lábadon.
Az új lakhely egyáltalán nem töltötte el örömmel. A falu hatvan kilométerre volt a legközelebbi várostól, vezetékes víz nem volt, csak egy kút. Mosakodni a fürdőházban lehetett, amit előtte fel kellett fűteni, a mellékhelyiség pedig az udvar végében állt. Kényelmi szempontból szinte semmi nem volt adott.
Mégis hamar megtanulta, hogyan cipelje a vizet, miként rakjon tüzet a kályhában. Nem maradt ideje sajnálni magát: miután a szülei és a testvére is hátat fordítottak neki, kénytelen volt minden nehézséggel egyedül megküzdeni.
Közeledett az új tanév, Fruzsina átkerült a falusi iskolába. Naponta hosszú gyaloglás várt rá, hiszen az épület öt kilométerre feküdt a háztól, bár szerencsére a helyi busz reggel és délután vitte a gyerekeket.
A szülei havonta ötezer forintot küldtek neki, miközben finoman utalgattak arra, hogy hamarosan betölti a tizennyolcat, és ideje lenne saját keresetről gondoskodnia. Ez az összeg alig volt elég valamire. A telet csak a jóindulatú szomszédok segítségével vészelte át: tűzifát adtak, és megosztották vele az őszi befőtteket.
Fruzsina lelkileg teljesen kimerült. Nem értette, miért talált meg mindenki más magának helyet az életben, őt pedig egyszerűen kihagyták. Éjszakánként gyakran sírt a félelemtől és a kilátástalanságtól.
Az iskola végül lezárult, Fruzsina megszerezte az érettségit, miközben egyre bizonytalanabbá vált abban, merre vezethet tovább az útja.