A bíróság ezután a vagyon sorsáról hozott döntést.
— Figyelembe véve, hogy a házasságból kiskorú gyermek származik, a lakhatás joga az édesanyát és a fiút illeti meg — hangzott el határozottan. — Katona úrnak harminc napon belül el kell hagynia az ingatlant.
Zsolt Katona zavartan nézett fel.
— De mégis… hová menjek? — bukott ki belőle tanácstalanul.
— Rokonoknál kereshet ideiglenes megoldást — felelte a bíró. — Tudomásom szerint az édesanyjának van saját lakása.
Ezzel a döntéssel az ítélet minden pontja elhangzott. A házasság hivatalosan megszűnt. Az otthon Júlia Oláhnál maradt a gyermekkel együtt. Zsolt köteles volt gyermektartást fizetni Csongor Lengyel után, továbbá megtéríteni a feleségének azt az összeget, amelyet jogtalanul vett ki a közös számláról. A házasság ideje alatt szerzett vagyon fele-fele arányban illette volna meg a feleket, ám mivel jelentősebb értéktárgy nem volt a lakáson kívül, annak tulajdonjoga az anyánál maradt.
Zsolt teljesen összeroppanva lépett ki a tárgyalóteremből. Az a magabiztos mosoly, amely korábban annyiszor megjelent az arcán, eltűnt. Nem szólt senkihez, lehajtott fejjel haladt végig a folyosón, mintha a külvilág megszűnt volna létezni számára.
Júlia néhány lépéssel mögötte ment. Az arca nyugodtnak tűnt, de belül kavargott minden: fáradtság, megkönnyebbülés, csendes elégtétel. Hosszú hónapok terhe szakadt le róla egyszerre.
Az épület előtt Ilona Orosz várta a fiát. Abban reménykedett, hogy Zsolt megoldotta a helyzetet, hogy sikerült megfordítani a dolgokat. Egyetlen pillantás azonban elég volt ahhoz, hogy megértse: semmi sem úgy alakult, ahogy tervezte.
— Nos? — kérdezte feszülten.
— Az ajándékozást semmisnek nyilvánították — felelte Zsolt tompán. — A lakás visszakerült Júliához. Nekem költöznöm kell. És még fizetnem is kell.
— Fizetned? Mit? — értetlenkedett Ilona.
— A pénzt, amit Brigitta Székelynek adtam. A bíróság kimondta, hogy Júliát megilleti az összeg fele.
— Akkor Brigitta adja vissza! — csattant fel az anya.
— Nem hajlandó. Azt mondja, már elköltötte. Így most rajtam csattan az egész.
Ilona Orosz összepréselte az ajkát. Az a gondosan felépített terv, amelyben annyira hitt, egyetlen ítélettel semmivé vált.
— Zsolt, ezt az összeget nem fizetheted csak úgy ki!
— Nincs választásom — sóhajtott fel a férfi. — Ha nem teszem meg, végrehajtást indítanak ellenem. Zárolják a számláimat, lefoglalják, amim van.
— De hát nincs semmid…
— Pont ez az — mondta keserűen.
Ilona hosszú ideig hallgatott, majd bizonytalanul megszólalt:
— Esetleg… kölcsön kérhetnél valakitől.
— Kitől? Tőled? — nézett rá a fia. — Van ennyi pénzed?
Az asszony félrenézett. Voltak félretett forintjai, apránként gyűjtve, biztonsági tartaléknak az öregkorra. De odaadni mindezt azért, hogy a fia kifizesse a volt feleségét? Ez túl sok volt számára.
— Nem adhatom oda — mondta végül. — Ez az egyetlen biztosítékom a jövőre.
— Értem — bólintott Zsolt. — Akkor marad a bank.
A férfi végül hitelt vett fel. Kedvezőtlen feltételekkel, hosszú futamidőre. Nem volt más lehetősége. Az előírt összeget átutalta Júliának, majd összecsomagolta a holmiját, és elhagyta azt a lakást, amelyet korábban a sajátjának hitt.
Ilona befogadta a fiát, ám az együttélés feszült volt. Az asszony gyakran felemlegette, mennyivel másképp alakulhatott volna minden, ha Júlia nem ragaszkodik annyira a jogaihoz.
— Minden baj forrása ő — ismételgette. — Tönkretett téged.
— Anya, én rontottam el mindent — válaszolta Zsolt kimerülten. — Ne őt hibáztasd.
— De hát ő kapta meg a lakást!
— Az a mi közös otthonunk volt. Meg akartam fosztani tőle és a pénzétől. A bíróság csak helyreállította az igazságot.
Ilona nem értett egyet, de látta, hogy a fia már nem vitázik. Zárkózott lett, alig beszélt.
Brigitta Székely is megszakította vele a kapcsolatot. Megsértődött, amiért Zsolt visszakérte a pénzt, és úgy vélte, a testvére maga idézte elő a bajt.
Az a család, amelyet Ilona Orosz minden erejével egyben akart tartani, lassan széthullott. Zsolt az anyjánál lakott, de a viszonyuk feszült maradt. Brigitta eltávolodott. Az unoka Júliánál élt, és az apja csak a bíróság által meghatározott időpontokban láthatta.
Júlia közben kicserélte a zárakat, elrakta a régi kulcsokat, és nekilátott az új életének. Csongort beíratta külön matematikaórákra, ahogy korábban eltervezte. Felújította a gyerekszobát, kényelmes íróasztalt és jó világítást biztosított a fiának.
Egy este Csongor megkérdezte:
— Anya, apa miért nem lakik velünk?
— Apa most külön él — válaszolta nyugodtan. — De találkozni fogtok. Hétvégén meglátogatod.
— Haragudtatok egymásra?
— Nem, drágám. Csak néha a felnőttek nem tudnak együtt maradni. Ez nem jelenti azt, hogy apa ne szeretne téged.
A fiú elgondolkodott, majd elfogadta a választ. A gyerekek gyakran könnyebben alkalmazkodnak, mint a felnőttek.
Egy havas decemberi estén Júlia a kanapén ült, takaróba burkolózva. Közeledett az újév. Az első ünnep férj nélkül. Mégsem szomorúságot érzett, hanem megkönnyebbülést.
Nem veszített el mindent. Megmaradt az otthona, a biztonság és a fia jövője. Zsolt viszont adósságokkal, megromlott családi kapcsolatokkal és hosszú évekre szóló hitellel maradt.
Júlia elővette a jegyzetfüzetét, és tervezni kezdett. Nyári utazást szeretett volna a tengerhez Csongorral. Régóta vágytak rá mindketten.
A telefonja rezgett.
— Na, vége lett a pernek? — írta egy barátnője.
— Igen. Lezárult minden. A lakás maradt nálunk. Zsolt elköltözött.
— Büszke lehetsz magadra. Kitartottál.
— Csak az igazságért álltam ki.
Júlia letette a telefont, és benézett a fia szobájába. Csongor békésen aludt, átölelve a kedvenc játékát, mit sem sejtve arról, milyen harcokat vívott érte az anyja.
A város másik végén Zsolt az anyja nappalijában ült, és a mennyezetet bámulta. Ilona már aludt. A férfi újra és újra végiggondolta, hol csúszott félre minden.
Elveszett a lakás. Elúszott a pénz. A család szétesett. A fiát csak ritkán láthatta. Három évig fizette a hitelt. A kapcsolata az anyjával feszült, a nővére elfordult tőle.
Biztonságot és vagyont akart. A végén semmi sem maradt.
A sors kegyetlen iróniája volt, hogy korábban ő nevetett, amikor azt mondta Júliának, hogy semmije sem lesz. Végül mégis ő lett az, aki mindent elveszített.
Júlia eközben csendesen élt tovább, tervezett, dolgozott, nevelte a fiát. Megtanulta a legfontosabbat: az igazság létezik. Néha keményen meg kell küzdeni érte, de ha az ember nem enged, végül győz.
A lakás kulcsai ott feküdtek az előszobai komódon. Egyszerű darabok voltak, mégis a szabadságot és a tiszta kezdetet jelentették számára.
Júlia lekapcsolta a lámpát, lefeküdt. Tudta, hogy holnap új nap kezdődik. Egy új élet — hazugság és árulás nélkül. Csak ő, a fia és az otthonuk.