— Átirattam a lakást anyám nevére, a pénzt pedig odaadtam a nővéremnek! — hahotázott fel Zsolt Katona, miközben hivatalosan is elindította a válási eljárást.
Júlia Oláh az ablak mellett állt, és némán figyelte az októberi fákat. A szél tépte róluk az utolsó, megfáradt leveleket, az eső pedig vékony csíkokat rajzolt az üvegre. Odabent kellemes meleg uralkodott, az a fajta otthonosság, amely hosszú évek munkájának és közös erőfeszítéseinek eredménye. Minden bútor, minden apró tárgy gondosan, szeretettel lett kiválasztva. Ez volt az ő fészkük, a közös otthon, amelyet Júlia és Zsolt öt évvel korábban vásároltak meg, nem sokkal az esküvőjük után.
A lakást annak idején mindkettőjük nevére jegyezték be. Akkoriban ez magától értetődőnek tűnt: fiatal házasok voltak, tervekkel, reményekkel, optimizmussal telve. Júlia egy nagy logisztikai vállalatnál dolgozott vezetői pozícióban, Zsolt pedig mérnökként helyezkedett el egy gyárban. Együtt számolták a forintokat, közösen mondtak le dolgokról, és együtt ünnepeltek minden apró mérföldkövet, amely közelebb vitte őket a saját lakás álmához.
Az idő azonban nemcsak tapasztalatot, hanem feszültséget is hozott. Először csak hajszálrepedések jelentek meg a kapcsolatukon, később azonban ezek széles szakadékká mélyültek. Ennek a folyamatnak a legfőbb mozgatórugója Zsolt édesanyja, Ilona Orosz volt.
Az asszony soha nem hagyta ki az alkalmat, hogy a fia fejébe sulykolja: a vagyon maradjon a családban. Ilona Orosz számára a „család” kizárólag a vér szerinti rokonokat jelentette. A meny — az ő szemében — csupán ideiglenes szereplő volt, aki bármelyik pillanatban eltűnhet Zsolt életéből.
— Gondolkodj csak el rajta, Zsoltikám — ismételgette minden látogatás alkalmával. — Mi történik, ha baj lesz? Válás, ne adj’ isten! A lakás közös, a feleség pedig viszi a felét. Évekig dolgoztál érte, és csak úgy odaadnád valakinek?
Zsolt eleinte legyintett ezekre a szavakra. Júlia látta rajta, hogy bosszantja az anyja állandó morgolódása, a homlokát ráncolta, amikor Ilona Orosz belekezdett a jól ismert monológba. Idővel azonban valami mégis megváltozott. Az anyja módszeresen, kitartóan dolgozott rajta, mint ahogy a víz formálja a követ: lassan, de kérlelhetetlenül. A szavak gyökeret eresztettek Zsolt gondolataiban.
Júlia sem maradt vak a változásokra. A férje egyre zárkózottabb lett, eltávolodott tőle. Korábban mindent megbeszéltek, különösen a pénzügyeket, most viszont Zsolt rendre kitért ezek elől.
— Zsolt, beszélnünk kellene arról, hogyan tegyünk félre Csongor szobájának felújítására — vetette fel egyik este Júlia.
— Majd később — morogta a férfi, anélkül hogy elszakadt volna a telefon képernyőjétől.
A házaspár hétéves fia, Csongor Lengyel éppen akkor kezdte az első osztályt. Júlia szerette volna, ha a fiú normális körülmények között tanulhat, saját íróasztallal, megfelelő fénnyel. Emellett külön matematikaórákra is be akarta íratni, mert látta benne a tehetséget és a lehetőséget.
Mindez természetesen pénzbe került. Júlia minden hónapban félretett valamennyit, szinte észrevétlenül szorítva meg a nadrágszíjat. Új őszi kabát helyett a tavalyit hordta, kávézások helyett otthon főzött vacsorát.
— Te is raksz félre? — kérdezte egyszer Zsolttól.
— Persze — felelte a férfi magabiztosan. — Megígértem, együtt csináljuk.
Júlia hitt neki. Nyolc évet töltöttek együtt, miért is kételkedett volna? Zsolt mindig felelősségteljesnek és megbízhatónak mutatta magát, ezekért a tulajdonságaiért szerette meg egykor.
A valóság azonban egészen más arcát mutatta.
Szeptember végére Zsolt ideges lett, feszült. Gyakran vonult át a másik szobába telefonálni, halk, sietős hangon beszélt. Júlia nem akart hallgatózni, mégis elcsípett mondattöredékeket.
— Anya, nyugodj meg, megoldom… Igen, így lesz… Nem, nem fog róla tudni.
A bizonytalanság lassan bekúszott Júlia szívébe. Miről nem szabadna tudnia? Mit intéz Zsolt az anyja háta mögött?
Egy este végül rászánta magát, hogy nyíltan rákérdezzen.
— Zsolt, minden rendben köztünk? Mostanában olyan furcsán viselkedsz.
— Teljesen rendben — vágta rá a férfi, fel sem nézve a laptopról. — Miért kérdezed ezt?
— Állandóan titokban beszélsz anyáddal, és olyan távolinak tűnsz.
— Munkahelyi gondjaim vannak, ennyi az egész. Ne képzelődj.
Júlia nem erőltette tovább. Talán tényleg csak a munka nyomja rá a bélyegét a hangulatára — gondolta. Mégis ott motoszkált benne az érzés, hogy ennél többről van szó.
Eközben Zsolt már lépett. Csendben, kiszámítottan, pontosan Ilona Orosz útmutatása szerint.
Az anyja meg volt győződve arról, hogy Júlia előbb-utóbb válni fog, és magával viszi a lakás felét. Ilona Orosz szerint minden nő ugyanazt teszi: előbb odaadónak mutatkozik, majd elveszi, amit lehet.
— Meg kell védened magad — suttogta Zsoltnak. — Írasd át a lakást rám. Csak átmeneti megoldás. Amint elcsitul minden, visszakapod.
— És ha Júlia megtudja? — bizonytalanodott el Zsolt.
— Nem fogja. Nem kell mindent elmondani. A vagyon biztonsága a legfontosabb.
Az anyai tekintély végül győzött. Ilona Orosz pontosan tudta, hol kell nyomást gyakorolni: emlékeztette a fiát az áldozataira, arra, hogy mindig érte élt, és hogy rajta kívül senki sem akar igazán jót neki.
Október elején elkészült az ajándékozási szerződés. Elvileg Júlia beleegyezése is kellett volna, ám Zsolt „megoldotta”. Az anyja egyik ismerőse, egy közjegyző, segített elsimítani a részleteket. A férfi meghamisította Júlia aláírását, a papírokat pedig gond nélkül bejegyezték.
A lakás immár Ilona Orosz nevén szerepelt.
Ezután következtek a megtakarítások. Júliának volt egy saját számlája, ahová Zsolt nem fért hozzá, de létezett egy közös is, amelyet nagyobb kiadásokra tartottak fenn. Évek alatt jelentős összeg gyűlt össze rajta.
Zsolt egyetlen nap alatt felvette az egészet, amíg Júlia dolgozott. Bement a bankba, és készpénzben kivette a pénzt.
A borítékot pedig átadta a nővérének, Brigitta Székelynek.
Brigitta egy másik városban élt, és folyton új vállalkozási ötletekkel állt elő: hol szépségszalonról, hol virágboltról álmodott. Egy dolog azonban mindig hiányzott — a kezdőtőke.
— Tartsd — mondta Zsolt, miközben a borítékot átnyújtotta. — Valósítsd meg az álmodat. De erről senki ne tudjon, főleg ne Júlia.
— Honnan van ennyi pénzed? — kérdezte döbbenten Brigitta.
— Félretettem. Az én spórolt pénzem. Segíteni akartam.
A nővér nem firtatta tovább. A pénz beszélt, ő pedig mosolyogva távozott, miközben Zsolt elégedetten nézett utána, már hazafelé tartva, és közben a jövőbeli tervein elmélkedett.