Zsolt Katona hazafelé menet már a következő lépéseket forgatta a fejében. Úgy érezte, végre minden a helyére került. Segített az édesanyjának, támogatást adott a nővérének, és ami a legfontosabb: elérte, hogy a közös vagyon ne kerülhessen Júlia Oláh kezébe. Hősként tekintett magára, olyan férfiként, aki időben cselekedett, és megvédte azt, amit a sajátjának hitt.
Ilona Orosz nem fukarkodott a dicsérettel. Büszkén szorította meg fia kezét, és elégedetten bólogatott.
— Most már minden rendben van — jelentette ki határozottan. — Előrelátó voltál, Zsolt. Így gondolkodik egy igazi férfi.
Zsolt azonban tudta, hogy maradt még egy akadály. Júliát „ki kellett iktatni” a képletből. Nem lehetett tovább halogatni, mert előbb-utóbb észrevenné, hogy a közös számláról eltűnt a pénz. Jobb volt megelőzni az eseményeket.
Október közepén, minden feltűnés nélkül, beadta a válókeresetet a bíróságon. Júlia mit sem sejtett erről. Zsolt összeszedte a szükséges iratokat, megfogalmazta a kérelmet, és személyesen adta le. A hivatalos indoklás sablonos volt: kibékíthetetlen ellentétek, a közös élet ellehetetlenülése. A bíró egy hónappal későbbre tűzte ki az előzetes meghallgatást.
Ez idő alatt Zsoltnak bőven volt alkalma felkészíteni a feleségét arra, ami elkerülhetetlennek tűnt.
Október huszadikán este szokatlanul jókedvűen lépett be a lakásba. Még dúdolt is, miközben levette a kabátját és a cipőjét. Júlia a konyhában vacsorát főzött, Csongor Lengyel pedig az asztalnál ült, színes ceruzákkal rajzolt.
— Anya, nézd, sárkányt csináltam! — lelkesedett a fiú.
— Nagyon ügyes vagy — mosolygott Júlia, majd Zsolt felé fordult. — Jössz enni?
— Mindjárt — felelte a férfi, és eltűnt a szobában.
Júlia azt hitte, átöltözni ment, ám Zsolt alig egy perc múlva visszatért. Megállt az ajtófélfánál, vállával nekidőlt a falnak. Az arcán különös, mesterkélt mosoly ült, amit Júlia jól ismert: mindig ezt látta rajta, amikor valami kellemetlen következett.
— Csongor, menj be a szobádba játszani — szólt rá az apja.
— De még nem vacsoráztam… — próbálkozott a fiú.
— Menj — ismételte Zsolt élesen.
A hangjában nem volt helye vitának. Csongor megsértődve felsóhajtott, összeszedte a rajzát, és elvonult. Júlia szíve összeszorult. Zsolt viselkedése baljós volt.
— Mi van? — kérdezte, miközben a kezét törölgette a konyharuhába.
Zsolt hagyta, hogy a csend feszültsége nőjön, majd kimérten megszólalt:
— Beadtam a válópert. És ez még nem minden.
Júlia megdermedt. A szavak lassan találtak utat a tudatáig.
— Ezt… hogy érted? — kérdezte halkan.
— Úgy, hogy vége — vigyorgott Zsolt. — És tudod, mi ebben a legszebb? Már semmid sincs.
Felnevetett, hangosan, harsányan, mintha csak egy remek viccet sütött volna el.
— A lakást az anyám nevére írattam. A közös számláról felvettem az összes pénzt, és odaadtam Brigittának a vállalkozásához. Úgyhogy ne ábrándozz. Nincs mire számítanod.
Júlia mozdulatlanul állt, és azt az embert nézte, aki valaha a férje volt. Próbálta eldönteni, komolyan beszél-e, vagy csak kegyetlen játékot űz vele. A tekintete azonban mindent elárult: Zsolt halálosan komoly volt.
— Mondd el még egyszer — kérte csendesen. — Csak hogy biztos legyek benne, jól hallottam.
— Szívesen — élénkült fel Zsolt. — A lakás nem a tiéd. A pénz sem. Összepakolsz, és mehetsz. A válás elindult, hamarosan végleg megszabadulok tőled.
— Mióta készülsz erre? — kérdezte Júlia.
— Régóta. Anyám tanácsa volt. A vagyon maradjon családon belül. A feleség… az csak ideiglenes.
— Értem — bólintott Júlia.
Szó nélkül elfordult, és bement a hálószobába. Zsolt a konyhában maradt, elégedetten várva a sírást, a jelenetet, a könyörgést. De semmi ilyesmi nem történt.
Júlia kinyitotta a szekrényt, elővette az irattartó mappát, és nyugodtan átnézte a papírokat: a tulajdoni lapot, az adásvételi szerződést, a bankszámlakivonatokat. Minden ott volt, ahol lennie kellett.
Visszament a konyhába. Zsolt éppen befejezte a levesét.
— Zsolt — szólalt meg higgadtan Júlia, miközben az iratokat az asztalra tette. — Tényleg azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű?
— Miért ne lenne az? — vigyorgott a férfi.
— A lakás közös tulajdon. Az én beleegyezésem nélkül nem írathattad volna át.
— Dehogy nem. Aláírtad.
— Akkor az aláírásom hamis.
— És? Már mindent bejegyeztek.
Júlia mély levegőt vett.
— A pénzt pedig az engedélyem nélkül vetted le, és nem a családra költötted. Ez elsikkasztás.
— Bizonyítsd be! — legyintett Zsolt.
— Be is fogom.
Elővette a telefonját.
— Tudod, hogy az okirathamisítás bűncselekmény? Egy szakértő könnyen megállapítja.
— Ugyan már, kit érdekelne ez?
— Engem. Találkozunk a bíróságon.
Zsolt letette a kanalat. Először suhant át az arcán bizonytalanság.
— Fenyegetsz?
— Nem. Tájékoztatlak. Részt veszek a válásban, és keresetet nyújtok be a vagyonmegosztásra, a jogtalan pénzfelvételre és az ajándékozás érvénytelenítésére.
— Menj a fenébe! — csattant fel.
— Majd meglátjuk — felelte Júlia vállat vonva.
Otthagyta a konyhát. Zsolt egyedül maradt, és a vacsora hirtelen ízetlenné vált.
A következő hetek nyomasztó csendben teltek. Júlia nem csapott jelenetet, nem sírt, nem könyörgött. Dolgozni járt, ellátta Csongort, és csak a legszükségesebb szavakat váltotta Zsolttal. Ez a nyugalom jobban kibillentette a férfit, mint bármilyen veszekedés, és érezte, hogy valami elindult, amit már nem tud megállítani.