A fojtogató, érzelmi zsarolással telített légkörben ott maradt egyedül az anyjával. És ez a helyzet hirtelen félelmetesebbnek bizonyult számára, mint Ilona Váradi bármelyik korábbi dühkitörése.
– Anya… – Mátyás Kertész ösztönösen hátrébb lépett, mintha menekülőutat keresne.
– Ezt nem teheted meg, kisfiam! Zsarol téged! – sziszegte Ilona, és durván megragadta a zakóját.
Mátyás azonban már nem hallotta igazán a szavait. A tekintete Emese Dunaira siklott, majd vissza az anyjára. És akkor valami átszakadt benne.
– Elég volt! – ordította. – Azt mondtam: ELÉG!
A hangja akkora erővel csattant a szobában, hogy még Júlia Katona is összerezzent. A vendégek némán húzódtak össze a székeiken. Ilona Váradi ujjai végül lecsúsztak a fia zakójáról.
– Tele vagyok mindennel! – Mátyás már nem beszélt, hanem kiabált, kiengedve harminc év elfojtott keserűségét. – A folytonos szemrehányásaiddal! Az állandó összehasonlítgatással! A tökéletes Brigitta Lakatos-szal! Folyamatosan megalázod a feleségemet! A FELESÉGEMET! És még van képed senkinek nevezni?!
A teste remegett az indulattól. Életében először mert nyíltan szembeszállni az anyjával.
– Szeretem Emesét! Ő szülte nekem a lányomat! Ő az én CSALÁDOM! Nem te, anya! Te a rokonom vagy, igen, de a családom Emese és Júlia! És belefáradtam, érted?! Bele abba, hogy nálad mindig a „vér” számít mindennél többet! Én a szabadságot választom!
Odament a szemeteshez, felkapta azt a drága abroszt, amit Emese korábban kidobott, és visszahajította a kukába.
– Igaza van! – mondta, egyenesen az anyjára nézve. – Nem az abrosz hiányzik neked! Hanem a hatalom! Azt akarod, hogy mindannyian meghunyászkodjunk előtted!
Ilona Váradi mozdulatlanul állt, mint egy szobor. Mátyás reakciója teljesen váratlanul érte. Az egész addigi rendszere recsegve omlani kezdett.
Emese figyelte őt. A tekintetében nem volt káröröm, csak döbbenet és – hosszú idő után először – halvány remény.
Mátyás odalépett hozzá, két tenyerébe fogta az arcát, majd a vendégek és az anyja felé fordult.
– Elmegyünk. Emesével és Júliával. És nem jövünk vissza addig, amíg a feleségem nem kap tőled őszinte bocsánatkérést. Nem az abrosz miatt. Azért, mert senkinek nevezted.
A következő pillanatban már fel is vette Júliát a karjába.
– Gyere, kicsim. Menjünk haza.
Kiléptek az ajtón. Emese mélyen beszívta a csípős, újévi hideg levegőt. Úgy érezte, mintha tiszta oxigén áramlana a tüdejébe. A válláról mintha lezuhant volna egy hatalmas teher, amit eddig úgy hívtak: „el kell viselnem”.
És mi lett Ilona Váradival?
Amint az ajtó becsapódott mögöttük, furcsa, hörgő hang hagyta el a torkát, majd összeesett a padlón. Klasszikus, begyakorolt jelenet – az ájulás, mint eszköz.
Brigitta Lakatos és Kristóf Mezei azonnal odarohantak hozzá, miközben Mátyás és Emese már taxiban ültek.
Emese a férjéhez bújt. Mátyás szorosan tartotta.
– Te… tényleg így gondolod? Hogy én… fontosabb vagyok? – suttogta bizonytalanul.
Mátyás gyengéden megcsókolta a feje búbját.
– Nem fontosabb vagy, Emese. Az enyém vagy. És eddig nem védtelek meg. Ez volt a legnagyobb hibám. De mától senkinek nem engedem, hogy megalázzon. Senkinek.
Emese ekkor érezte először, hogy valóban biztonságban van. Nem szavak által, hanem tettek révén. Tudta, hogy a határok kijelölése hosszú és nehéz út lesz, de a legelső, legnehezebb lépés már megtörtént. Ő nem hallgatott tovább, és a férje mellé állt.
Ilona Váradi pedig? Hadd feküdjön csak. Néha hasznos megtapasztalni, milyen érzés elveszíteni az irányítást a saját „vér szerinti” család felett.