A konyhára nehezedő csend szinte szétrepesztette a levegőt. Nem békés hallgatás volt ez, hanem kusza, nyomasztó némaság. Ilona Váradi tátogott, mint egy partra vetett hal; szája nyílt, majd becsukódott, de hang nem jött ki rajta. Arca előbb mélyvörös lett, aztán furcsa, beteges zöld árnyalatba váltott. Ez már régen nem egy ajándék sorsáról szólt. Nyilvános megszégyenítés történt, ráadásul olyan dologgal, aminek komoly értéke volt.
Mátyás Kertész csak ekkor tért magához. Úgy pattant fel a székről, mintha forró vízzel öntötték volna le.
– Emese! Teljesen elvesztetted az eszed?! – förmedt rá, és ösztönösen megragadta a nő csuklóját. – Hát felfogod, mit csinálsz? Ez pénz volt! Az anyámnak! Ez… ez egyszerűen illetlenség!
Emese Dunai egy éles mozdulattal kiszabadította a kezét. Végre reagált – gondolta keserűen. Csak épp nem úgy, ahogy remélte: nem mellette állt ki, hanem ellene fordult.
– Pénz? Komolyan most ez a legfontosabb, Mátyás? – Emese tekintete keményen fúródott belé. – Az előbb közölte velem, hogy senki vagyok. Mindenki előtt. Te pedig ott ültél, meg sem moccantál, mert féltél tőle! Tényleg egy abrosz miatt háborogsz, miközben a feleségedet, a gyermeked anyját alázzák porig?
Ezután Emese az anyósa felé fordult, aki már rákezdett a jól ismert siránkozásra, az önsajnálat hangos színjátékára.
– Jaj, hát hová jutottunk…
– Most pedig, Ilona Váradi, adok egy esélyt, hogy helyretegye a fiát – szólalt meg Emese tisztán, érthetően, úgy, hogy mindenki hallja. A hangjában ultimátum csengett.
Majd újra a férjéhez fordult.
– Mátyás, pontosan három perced van, amíg felöltöztetem Júliát. Odalépsz az anyádhoz, és ezt mondod: „Anya, súlyosan tévedtél. Megbántottad a feleségemet. Azonnal kérj tőle bocsánatot, különben elmegyünk, és ide többé be nem tesszük a lábunkat.”
Emese elővette a telefonját, a kijelző felvillant.
– Három perc. Egyetlen másodperccel sem több. Ha nem történik meg, amit mondtam, itt maradsz. Örökre. Akkor te maradsz a vér szerinti fiú, én pedig az a senki leszek, aki elment a lányoddal.
Ezzel megfordult, és szó nélkül elindult Júlia Katona szobája felé. Nem nézett vissza.
Az a három perc Mátyás életének leghosszabb három perce volt. A nappali közepén állt, mintha kereszteződésbe került volna. Az egyik irányban ott volt az anyja: a könnyei, a nyomása, az évtizedek óta gyakorolt hatalma. A másik oldalon Emese állt: dühösen, kérlelhetetlenül, egyetlen fenyegetéssel.
A vendégek hallgattak. Kristóf Mezei, Mátyás bátyja, félhangosan csak annyit jegyzett meg:
– Hát öcsém, ebbe most rendesen belesétáltál.
Ilona Váradi észrevette a fia bizonytalanságát, és azonnal lecsapott. Odaugrott hozzá, belekapaszkodott a zakóujjába, és sziszegni kezdett:
– Eszedbe ne jusson! Manipulál téged! Szét akarja verni a családunkat! Ő csak…
– Anya, hagyd abba! – vágott közbe Mátyás, és kirántotta a karját. A tekintete a csukott ajtóra siklott, ahol Emese öltöztette Júliát. Túl jól ismerte őt ahhoz, hogy kételkedjen: ez nem fenyegetés volt. Ez döntés.
Az ajtó kinyílt. Emese kilépett, kezét a kabátos Júlia kezébe fonva. A kislány mit sem értett az egészből, csak szorongatta a Lego-s zacskóját.
Emese nem szólt egyetlen szót sem. Csak felemelte a kezét, és a csuklóján lévő órára mutatott. Lejárt az idő.
Mátyás mély levegőt vett, majd odalépett az anyjához. Kinyitotta a száját, hogy kimondja azokat a szavakat, amelyekről tudta, hogy mindent meg fognak változtatni.