Emesének közben úgy égett az arca, mintha láthatatlan lángok csaptak volna fel rajta. A könnyei már nem is kérdeztek, ott torlódtak a szeme alatt, feszítve belülről, fájón. Mátyás ekkor mintha végre magához tért volna.
– Anya! Hát miket mondasz?! – próbált felnevetni, mintha az egész csak egy félresikerült tréfa lenne. – Ugyan már, megint túlzásba esel…
– Én? Túlzásba? – Ilona Váradi sértődötten biggyesztette le az ajkát. – Talán nem igaz, amit mondok? Mondd csak, Mátyás, szégyelled, hogy kimondom az igazságot?
Ebben a pillanatban Emese ránézett a férjére. Mátyás arca sápadt volt, szinte hamuszürke. Nem állt fel. Nem nyúlt Emese felé. Nem mondta azt, hogy „Anya, ezt azonnal vond vissza, vagy elmegyünk.” Ehelyett összegörnyedve ült, és könyörgő tekintettel nézett Ilonára. Mozdulatlanul. Tehetetlenül. A passzivitás. Ez volt az a szó, amelyet Emese abban a másodpercben örökre megutált.
Ez a tekintet, ez a gyávaság lett az utolsó csepp. Odabent valami elszakadt benne, mintha egy régóta feszített, vékony gumiszalag pattant volna el hangtalanul. Emese kihúzta magát. Arcára fagyos, sima mosolyt erőltetett, olyat, amilyen a márványé. Egyenesen Ilona Váradi hideg, elégedett szemébe nézett, és megszólalt:
– Milyen érdekes, Ilona. Tehát én, aki ezt az asztalt megterítettem, elmosogattam, mindent előkészítettem, és még az abroszt is megvettem – ott van a kanapén az előszobában, mellesleg elképesztően drága darab –, én senki vagyok? Az abrosz viszont „családtag”, igaz?
A szavak hallatán Ilona meghökkent. Emese korábban soha nem beszélt vele így. Mátyás végre felpattant a székéről.
– Emese! Hagyd abba! – sziszegte idegesen.
Emese még csak rá sem nézett.
– Azt mondja, hogy mivel nem vagyok vér szerinti rokon, idegen vagyok önnek. Rendben. Megértettem. Jól megjegyeztem. Akkor most figyeljen, mi következik.
Egyenes háttal állt, a mosoly eltűnt az arcáról, csak a jég maradt. Mátyásra ügyet sem vetett, aki úgy tett, mintha nem lenne jelen, mintha csupán a bútor része volna.
– Azt állítja, hogy idegen vagyok, Ilona Váradi? – Emese hangja halk volt, mégis élesen csengett, mintha üveg tört volna a levegőben. – Hogy én senki vagyok? Nagyszerű.
Két lépéssel az előszoba felé indult. A vendégek dermedten ültek. Brigitta Lakatos, a mindig kifogástalan meny, még a villát is megállította félúton, a lazacot elfelejtette megrágni.
Emese visszatért egy hatalmas, súlyos csomaggal – azzal, amit nem sokkal korábban hozott be. Benne lapult az a bizonyos lenvászon abrosz, kézzel hímzett, valódi, az, amelyet Ilona közel egy évig nézegetett egy üzlet kirakatában. Drága volt. Elképesztően drága.
Emese az asztalhoz lépett, és letette a csomagot.
– Tessék, Ilona. Az abrosza. Három havi fizetésemet adtam érte. Egy ajándék volt valakinek, akit családtagnak hittem. De ha én senki vagyok, akkor az én „semmimre” sincs szüksége.
Ilona végre visszanyerte a hangját, és tüskésen összezárta magát, mint egy sértett sündisznó.
– Te meg mit művelsz, Emese?! Hogy képzeled ezt…
De Emese nem engedte folytatni. Egyetlen mozdulattal szétszakította a csomagolást; a hang élesen visszhangzott a konyhában. Kiemelte a vastag, hófehér anyagot.
– Én csak igazságot teszek, Ilona – mondta nyugodtan, miközben a hűtő melletti szemeteshez lépett. – Hogy pontosan érezze, mennyit érnek a szavai.
Kezében összegyűrte az abroszt – azt a szövetet, amely minden igyekezetét jelképezte, hogy „közéjük tartozzon” –, majd egy határozott mozdulattal a szemetesbe dobta, az ételmaradékok és csomagolópapírok tetejére.
– Tessék – tette hozzá halkan. – Ez jár azért, mert én senki vagyok. Idegen ajándék idegennek.