Ez aztán az újév volt – Emese Dunai később úgy idézte fel, mint egy különösen sötét, kegyetlen mesét. Olyat, amelyben nem ő volt a megmentésre váró hősnő, hanem egy feleslegessé vált, poros tárgy, amit már rég ki kellett volna dobni, csak épp elfelejtették kivinni a lakásból.
Ahogy mindig, most is Ilona Váradinál gyűlt össze a család. Az ünnepi asztal roskadozott: tál tál hátán, saláták súlya alatt nyögött a bútor. Ez az anyós specialitása volt – a látványos vendéglátás. Emese sem maradt tétlen: főzött, cipelte a tányérokat, mosogatott, és közben erőltetett mosollyal kanalazta az olívás krumplisalátát, amit már évek óta a háta közepére sem kívánt. Ezek a kötelező családi összejövetelek régóta a torkán akadtak.
A férje, Mátyás Kertész, elégedetten terpeszkedett a székén. Neki minden adott volt: meleg szoba, ünnepi fények, az anyja a közelben, a felesége csinos, a kislányuk mellette. Teljes harmónia – legalábbis az ő szemében. Az fel sem tűnt neki, hogy Ilona Váradi pillantása mérgezett nyílként fúródik Emesébe, és hogy a felesége úgy ül az asztalnál, mintha vizsgáztatnák. Mátyás mintha kizárólag a derűs részletekre lett volna hangolva.
Aztán elérkezett az a bizonyos pillanat. Az éjféli harangszó elült, a pezsgő elfogyott, és Ilona Váradi – ragyogva, mint egy frissen kifényesített rézedény – felállt, hogy megkezdje az ajándékozást.
– Na, gyermekeim! – zengett a hangja. – Boldogságot, egészséget! És hát ajándék nélkül nincs ünnep!
Elsőként Mátyást szólította. Egy drága karóra került elő a dobozból. „Te vagy a család feje, Mátyáskám, illik, hogy tekintélyesen nézz ki!” A férfi elérzékenyült, megölelte az anyját.
Ezután a nagyobbik fiú és a felesége következett. Brigitta Lakatos – a mintameny – arany fülbevalót kapott. „Te nem is meny vagy, hanem a lányom, az igazi családom része!” Ilona Váradi olyan szeretettel ölelte át Brigittát, hogy Emesének belesajdult az állkapcsa.
Júlia Katona egy hatalmas Lego-dobozt bontott ki. A gyerek ujjongott a boldogságtól.
Emese várt. Felkészülten állt, mosolygott. Mátyásnak borotvakészletet vett, amit rég kinézett. Az anyósnak pedig egy drága, hímzett abroszt, amiről az már hónapok óta áradozott.
Ilona Váradi, miután mindenkinek jutott csomag, hirtelen megállt. A figyelem rá szegeződött. Lassan Emeséhez fordult, tekintete hideg volt, ünnepnek nyoma sem látszott benne.
– Emese? Itt állsz, mint egy őr… Mi az? Vársz valamire? – kérdezte gúnyos hangsúllyal.
Emese próbálta megőrizni a méltóságát.
– Ilona, hát persze hogy várok! – nevetett fel idegesen.
Ekkor történt az, ami darabokra törte. Az anyós letette az üres pezsgőspoharat, megigazította a haját, és olyan hangerővel szólalt meg, hogy mindenki hallja:
– Neked, Emesém, nincs ajándék. És ne is számíts rá.
Dermedt csend lett. Olyan mély, hogy szinte hallani lehetett a pezsgő maradék buborékjainak pukkanását. Mátyás köhögni kezdett, mintha félrenyelt volna.
Emese úgy érezte, mintha egymás után döfnék meg, nem egyszer, hanem sokszor.
– Tessék? Ezt… ezt most hogy értsem? – préselte ki magából.
Ilona Váradi élvezte a helyzetet.
– Mit nem lehet ezen érteni? Te senkim vagy. Csak Mátyás felesége, nem vér szerinti család. Ez az ünnep a mieinké. Brigitta az én lányom. Te pedig… te csak velünk laksz. Nem kötelességem rád költeni. A meny nem rokon.
Ez a csapás olyan volt, mintha gyomron vágták volna, és Emese abban a pillanatban érezte, hogy az arca lángolni kezd, miközben a könnyei már ott gyűltek a szeme alatt, készen arra, hogy előtörjenek.