Az este végül gyorsabban elérkezett, mint gondolták. Boglárka egész nap igyekezett elterelni a gondolatait, de ahogy közeledett a találkozás ideje, egyre nyugtalanabb lett. Hogy lefoglalja magát, elővette apjuk régi receptfüzetét, és megsütötte azt a diós kevert süteményt, amelyet Mihály Váradi mindig különösen szeretett, a tetején porcukorba hempergetett meggyel. Zsuzsanna Katona is otthon volt, hiszen vendéget vártak, így a lakás lassan megtelt ismerős illatokkal és halk készülődéssel.
Domonkos Vincze pontosan érkezett. Kezében halványrózsaszín pünkösdi rózsák voltak, amelyeket minden további nélkül Zsuzsannának nyújtott át. Úgy tűnt, tudta, hogy ebben a házban ezek a virágok mindig különleges helyet foglaltak el – ezt is bizonyára Mihály mesélhette neki régen. Amikor megpillantotta a frissen sült süteményt, felragyogott az arca, és őszinte örömmel jegyezte meg, hogy ez bizony az ő kedvence is volt.
Ahogy telt az idő, a lakás hangulata egyre oldottabbá vált. Először apró, hétköznapi dolgokról beszélgettek, majd óhatatlanul szóba került Mihály emléke. Nem volt fájdalmas, inkább meleg és bensőséges érzés lengte körül őket, mintha az apa egy darabja valóban ott maradt volna velük.
Egy ponton Domonkos elkomolyodott. Nyíltan, megfontoltan szólt Zsuzsannához és Boglárkához: elmondta, hogy felnőtt, biztos lábakon áll, tanult ember lett, jó munkával, és mindezt nagy részben Mihálynak köszönheti. Felidézte, mennyit segített neki az apa akkor, amikor az édesanyjával nehéz helyzetbe kerültek. Határozottan kijelentette, hogy ezentúl is számíthatnak rá bármiben, és reméli, hogy gyakran fognak találkozni. Kissé tétovázva még egy kérést is előhozott: emlékezett egy régi bicskára, amelyet Mihály egyszer megígért neki, és ha nem okoz gondot, szeretné megkapni emlékbe.
Boglárka nem habozott. Tudta, hol keresse: apjuk kabátjának zsebében lapult a tok. Amikor átnyújtotta Domonkosnak, az öröm azonnal kiült az arcára, mintha egy darabka múlt tért volna vissza hozzá.
Később Zsuzsanna szóba hozta az autót is, felvetve, hogy szívesen Domonkosra bíznák. A férfi azonban zavarba jött, annyira, hogy Boglárkának szinte fájt a hasonlóság: ugyanaz a félénk pislogás, ugyanaz a bizonytalan mosoly, mint Mihálynál. Meghatottan, de határozottan utasította vissza az ajánlatot, mondván, mindene megvan, és neki már az is sokat jelent, hogy emlékezhet az apjára.
Amikor indulni készült, Boglárka nem tudta visszatartani az érzéseit, és megölelték egymást. Domonkos tréfásan megkérdezte, hogy akkor élnek tovább, majd ösztönösen félresimított egy tincset Boglárka arcából. Ez az apró mozdulat is fájdalmasan ismerős volt, mégis megnyugtató.
Most először Boglárka valóban örült annak, hogy testvére van, és Domonkos öröme sem volt kétséges. Búcsúzáskor még elárulta, hogy hamarosan megnősül, és meghívta őket az esküvőre. Elmondta, hogy Petra Hegyi nagy családból jön, és számára különösen fontos, hogy végre neki is legyen ott egy igazi testvér.
Mire elment, már a következő találkozást tervezgették. Zsuzsannának pedig egy pillanatra úgy tűnt, mintha a szoba sarkában Mihály állna, csendesen mosolyogva. Ahogy körbenézett, csak a függöny mozdult meg az ajtón beszűrődő huzattól. Domonkos mosolya azonban annyira hasonlított Mihályéra, hogy könnyű volt összekeverni az emlékeket a jelennel.
Jó érzés volt tudni, hogy vannak még megbízható, tiszta szívű emberek, akiknek a legnagyobb értéke nem a vagyon, hanem a jóságuk.