Boglárka Fülöp egy pillanatra elhallgatott, majd összeszedetten folytatta. Ő is szeretett volna hinni abban, hogy az apja másik gyermeke — az ő frissen megismert bátyja — alapvetően rendes ember. Éppen ezért fontosnak tartotta, hogy személyesen találkozzanak, és mindent tisztázzanak, mielőtt bárki következtetéseket vonna le. Őszintén bevallotta azt is, hogy szerinte helyes lenne az apjuk autóját Domonkos Vinczének átadni. Ők ketten Zsuzsanna Katonával nem vezettek, a kocsi csak állna, miközben Domonkos mégiscsak az apjuk fia. Zsuzsanna egyetértően bólintott, és hozzátette: az apjuk biztosan büszke lenne erre a hozzáállásra. Ráadásul éveken át félretett egy új autóra, így a megtakarítások igazságos elosztása is elengedhetetlen, hogy később ne maradjanak kimondatlan sérelmek vagy félreértések.
A találkozóra menet Boglárka fejében egymást kergették a gondolatok. Az a férfi, akivel hamarosan szemtől szembe áll majd, valójában idegen volt számára, mégis a vére szerint rokon. Ez az ellentmondás egyszerre keltett benne kíváncsiságot és szorongást. Izgatta a gondolat, hogy az apja fiát látja viszont, akiről azt hallotta, feltűnően hasonlít rá. Ugyanakkor rettegett attól, hogy csalódnia kell majd, és ez a találkozás összetöri azokat a reményeket, amelyeket magában dédelgetett.
Domonkos Vinczét már messziről észrevette. A szíve kihagyott egy ütemet, mert azonnal világossá vált: semmiféle vizsgálatra nem lett volna szükség. A férfi megszólalásig emlékeztette az apjára, csak fiatalabb kiadásban. Ugyanaz a járás, a testtartás, az ismerős mosoly, a kissé hunyorított, meleg tekintet. Amikor közelebb ért, Boglárkát különös nyugalom járta át, mintha az apja jelenlétét érezné a levegőben.
— Szia, Boglárka, Domonkos vagyok… a bátyád — mondta kissé zavartan, de barátságos mosollyal, és szélesre tárta a karját, pont úgy, ahogy az apjuk tette, amikor a kislány Boglárka szaladt felé.
Nagy önfegyelem kellett ahhoz, hogy ne lépjen oda azonnal, és ne ölelje át ezt az ismerős idegent.
— Szia, Domonkos. Beszélni szerettél volna? — kérdezte, és önkéntelenül is elmosolyodott.
— Igen… most már tudsz mindenről. Apa régóta tervezte, hogy összehoz minket, csak hezitált — hadarta Domonkos. — Aztán úgy éreztem, ha ő már nincs, nem hagyhatjuk elveszni ezt a kapcsolatot. Mégiscsak testvérek vagyunk.
Boglárka óvatosan bólintott, teret hagyva neki a folytatásra.
— Megengednéd, hogy elmenjek hozzátok? — bukott ki belőle hirtelen. — Jó lenne látni, hogyan élt… talán elhozni egy apróságot emlékbe. De ha ez kellemetlen, vagy ti ketten nem szeretnétek, megértem — tette hozzá gyorsan, majd újra elbizonytalanodott.
A kérdés váratlanul érte Boglárkát, mégis megnyugtatta az a csendes, meleg kisugárzás, amely Domonkosból áradt, annyira emlékeztetve az apjukra.
— Gyere nyugodtan — felelte végül. — Mit szólnál a holnaphoz?
Miközben kimondta, eszébe jutott az apja tanácsa: ha valamiben nem látunk tisztán, nem kell azonnal dönteni, mert az idő gyakran magától rendet tesz a dolgokban.