Kornél Deák ezalatt fel-alá járkált a nappaliban, hol a hajába túrt, hol idegesen felém kapott, mintha ki akarná csavarni a kezemből a telefont.
— Azonnal hívd fel őket, és mondd, hogy félreértés történt! — fakadt ki. — Nem hiszem el, hogy idáig fajultál. Cirkuszt rendeztél… a saját anyámról van szó!
— Pontosan. A te anyádról — válaszoltam hidegen. — Nem az enyémről. És engedély nélkül hatolt be az én lakásomba.
— Ő csak jót akart! — csattant fel. — Emese, felfogod, mit tettél? Azonnal mennünk kell, és rendbe hozni ezt az egészet…
— Jaj, mi ez a hangzavar? — dugta ki a fejét anyám a konyhából, miközben a kezét egy konyharuhába törölte. — Mi történt?
— Semmi különös — feleltem ideges félmosollyal. — Csak rendőrt hívtam a leendő anyósomra.
Apám letette az újságot, és némán figyelt.
Kornél közben a füléhez szorította a mobilját, és tovább rótta a köröket.
— Anya, kérlek, nyugodj meg… Igen, mindjárt kitalálunk valamit… Nem, nem tudtam, hogy ezt csinálja…
— Mit vártál tőlem? — fordultam felé. — Hogy szó nélkül nézzem, ahogy az anyád rendezkedik az otthonomban?
— Ez kész abszurd! — kapta le a telefont a füléről. — Rendőrt hívni ekkora semmiség miatt!
— Semmiség? — a hangom megfeszült. — Az, hogy valaki jogtalanul bemegy a lakásomba, szerinted apróság?
— Ugyan már, miféle jogtalan behatolás? Az anyámról beszélünk!
— Arról az anyádról, aki az engedélyem nélkül másolatot csinált a kulcsaimról!
— Emese, ne túlozz már… — pillantott idegesen a kijelzőre, ami megint világított a bejövő hívástól.
— Túlzok? — felnevettem, de nem volt benne vidámság. — Kidobálja a holmijaimat, turkál mindenben, és én vagyok a drámai?
A telefon újra csörgött.
— Igen, anya! — szólt bele kapkodva. — Ne aggódj, indulok!
— Remek — összefontam a karom. — Siess anyucihoz. Nyilván meg kell védeni a gonosz menyasszonytól, aki nem tűrte, hogy betörjenek hozzá.
— Mégis mit kellett volna tennem? — robbant ki belőle. — Te rendőrt hívtál! Az én anyámra!
— Nem. Egy emberre, aki törvénytelenül bejutott a lakásomba — feleltem nyugodtan. — És tudod mit? Akár vissza se gyere.
— Emese…
— Komolyan. Minek? Ott van neked az anyád. Ő úgyis jobban tudja, hogyan kell élned.
Kornél felkapta a dzsekijét, és kiviharzott. Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, furcsa megkönnyebbülés áradt szét bennem, mintha végre letettem volna egy rég cipelt, súlyos terhet.
A következő fél órában vagy tíz hívást kaptam Kornél teljes rokonságától. Egyiket sem vettem fel. Csak akkor nyomtam zöld gombot, amikor ismeretlen szám villant fel.
— Jó estét. Tibor Fazekas körzeti megbízott beszél — hallottam a vonal túloldalán. — A bejelentése alapján Margit Katonát előállítottuk jogtalan lakásba hatolás miatt. Jelenleg az őrsön van. Szükség lesz a feljelentésére. Be tud jönni?
Az órára néztem: nyolc múlt pár perccel. Gondoltam, ráér reggelig elmélkedni a tettein.
— Holnap reggel kilencre bemegyek.
— Rendben, de tudnia kell, hogy a nyilatkozata nélkül legfeljebb negyvennyolc óráig tarthatjuk bent.
— Nem gond — feleltem, és először éreztem valódi nyugalmat az este folyamán. — Ennyi idő elég lesz, hogy megértse: idegen kulcsokkal nem illik más lakásába járkálni.
— Így van — hagyta rám a rendőr. — Az ilyenek addig bátrak, amíg azt hiszik, mindent megtehetnek.
A telefonom tovább vibrált a megszakítás nélküli hívásoktól, míg végül egyszerűen kikapcsoltam. Az utolsó üzenet Kornéltól érkezett, rövid és metsző volt: „Holnap visszavonom a kérelmet az anyakönyvi hivatalban. Gratulálok, elérted, amit akartál.”
Elgondolkodtam, vajon milyen szinten kell megrekedni ahhoz, hogy valaki harmadszorra se értse meg az egyszerű mondatot: ne mászkálj be más lakásába.