— Nem fizetem tovább az anyád adósságait! — tört ki Júlia Balogból a kiáltás, és dühösen az asztalra csapta a bankszámlakivonatot, miután rájött, hogy Benedek Hegedűs ismét gondolkodás nélkül átutalta a közös megtakarításukat Gabriella Váradinak.
A papíron sorakozó számok elmosódtak a könnyeitől. Ötvenezer forint. Pontosan annyi, amennyit hónapok óta félretettek a készülő gyerekszoba felújítására. Júlia a terhessége negyedik hónapjában járt, és Benedekkel már megbeszélték, hogy a következő héten nekilátnak az átalakításnak. Kiválasztották a nyuszis tapétát, kinéztek egy tömör fából készült kiságyat, sőt, az áruházban félre is tetették a pelenkázóasztalt.
Most viszont minden tervük semmivé foszlott.
Benedek az ablaknál állt, tekintetét makacsul elfordítva. A válla feszült volt, keze ökölbe szorult. Júlia jól ismerte ezt a testtartást: mindig így viselkedett, amikor érezte, hogy hibázott, de nem volt hajlandó beismerni.
— Anya segítséget kért a lakás miatt — motyogta végül. — Fél éve gyűltek a tartozások, már az áram kikapcsolásával fenyegettek.
Júliában a düh és a kétségbeesés egyszerre tört felszínre. Ez már a negyedik alkalom volt az elmúlt egy évben. Először Gabriella Váradi a fogászati kezelésére kért harmincezret, aztán új hűtőre huszonötezret, később egy másik városba szóló családlátogatásra tizenötezret. Benedek minden egyes alkalommal habozás nélkül adott, anélkül hogy akár egyszer is egyeztetett volna a feleségével.
— Benedek — szólalt meg Júlia, erőltetett nyugalommal —, az anyád fél éve eladta a nyaralóját. Egymillió-kétszázezer forintért. Hová lett az a pénz?
A férfi csak megrántotta a vállát, továbbra sem nézett rá.
— Semmi közöd hozzá. Az az ő pénze, arra költi, amire akarja.
— Semmi közöm? — Júlia hangja megremegett. — Akkor sincs közöm hozzá, amikor te a mi megtakarításunkat adod oda? Azt a pénzt, amit a gyermekünk jövőjére tettünk félre?
— Ő az anyám! — fordult meg hirtelen Benedek, arca elvörösödött. — Nem mondhatok neki nemet! Egyedül nevelt fel!
Júlia döbbenten nézett rá. Nem ezt az embert ismerte. Hová tűnt az a figyelmes, gyengéd férfi, aki egy éve még esküdözött, hogy számára a családjuk lesz a legfontosabb?
— És én ki vagyok neked? — kérdezte halkan. — A feleséged. A gyermekedet hordom a szívem alatt. Mi tényleg kevesebbet számítunk?
— Ne csinálj drámát — legyintett Benedek. — A felújítás várhat. Majd megoldjuk később.
— Mikor? — csattant fel Júlia. — Amikor megszületik a baba? Vagy amikor az anyád legközelebb is előáll valami „halaszthatatlan” kiadással?
— Elég volt! — ordított rá Benedek. — Elegem van a vádaskodásodból! Anyának igaza van: önző vagy, csak magadra gondolsz!
A szavak pofonként csattantak. „Anyának igaza van.” Tehát beszéltek róla. A háta mögött. Gabriella Váradi ismét sikerrel fordította a fiát a menye ellen.
Júlia lassan leült. A hasában megmozdult a kisbaba, mintha átérezné az anyja zaklatottságát. Tenyerét a gömbölyödő pocakjára simította, mély levegőt vett, próbálta összeszedni magát.
— Tudod mit — szólalt meg hosszú hallgatás után. — Ha az anyád ennyire fontos, és az ő gondjai mindennél előbbre valók, akkor segítsen ő a gyerekszoba felújításában is. Végül is a saját unokájának készül.
Benedek hitetlenkedve felnevetett.
— Miből gondolod, hogy neki bármit is tennie kellene értünk?
Júlia lassan felállt, ránézett a férjére, és a hangja halkan, de határozottan csengett, jelezve, hogy ez a vita korántsem ért még véget.