A megérzésem nem csalt.
Otthon valóban várt ránk egy újabb „ajándék”. Amint beléptünk, azonnal nyilvánvaló lett: Margit Katona alaposan berendezkedett. A konyhában minden doboz máshová került, a szekrények tartalma átválogatva sorakozott, és a vidéki hétvégékre félretett csomagomnak nyoma sem maradt.
— Hová tűntek a dolgaim? — kérdeztem igyekezve nyugodt maradni, bár az ujjaim már remegtek.
— Azok a régi holmik? — vont vállat Kornél Deák, mintha jelentéktelen apróságról lenne szó. — Talán anya kidobta. Tele voltak foltokkal, minek őrizgetni ezt a kacatot?
— Kacat? — szaladt fel a szemöldököm. — Azok kifejezetten a nyaralóba valók voltak, direkt ezért tettem el őket!
— Ne húzd fel magad — próbált magához vonni. — Anyu csak segíteni akart. Nézd, főzött is, tele a hűtő dobozokkal. Legalább nem kell vacsorát készítened.
Valami bennem ekkor végleg átbillent. Finoman, de határozottan elhúzódtam tőle.
— Eszedbe jutott már, hogy talán én szeretném eldönteni, mit főzök, mit tárolok, és hogyan rendezek be a saját lakásomban?
— Miért viselkedsz úgy, mintha idegen lennél? — csóválta a fejét. — Hiszen egy család vagyunk.
— Család? — keserű mosoly csúszott az arcomra. — A családban tiszteletben tartják egymás határait. Itt meg mi történik? Azonnal menj, és vedd vissza a kulcsokat az anyádtól! Nem akarok több cirkuszt, és ezt a témát lezártam.
Másnap már Boglárka Vargát hívtam.
— Figyelj, hétvégére elutazunk a szüleimhez, a születésnapom miatt. Megtennéd, hogy…
— Ránézek a lakásra? — vágott közbe. — A budapesti balhé után nem is kérdezek. Természetesen, számíthatsz rám.
A születésnap eleinte békésen telt. Anyám serénykedett a konyhában, apám elővette a gondosan rejtegetett házi bort, mi pedig a nappaliban ültünk, és egy rövid időre majdnem elfeledtem az elmúlt hetek feszültségét. Majdnem.
Este hét körül csörgött a telefonom. Boglárka volt.
— Emese, ugye elutaztatok?
— Igen, a szüleimnél vagyunk.
— Csak szólok: ég a villany a lakásodban. Elég feltűnően.
Lassan Kornél felé fordultam, aki éppen apámmal beszélgetett lelkesen.
— Magyarázatot kérek — mondtam halkan. — Nálunk világítanak.
— Ugyan, biztos tévedés — feszítette meg az állkapcsát. — Honnan veszed?
— Boglárka most hívott. Azt mondja, fény van bent.
— Talán elfelejtettük lekapcsolni…
— Mindent ellenőriztem indulás előtt. Kétszer.
— Akkor talán… — hezitált.
— Talán mi? — éreztem, ahogy forr bennem a düh. — Megint ott van az anyád? Egy újabb titkos kulccsal?
— Nem adtam neki kulcsot!
— Akkor honnan van neki?
— Hát…
— És ez szerinted rendben van? — csattantam fel. — Hogy a saját anyád másolatokat gyártat egy idegen lakás kulcsáról?
— Emese, ez nem idegen, közös otthon! És ő az anyám…
— Az az „anya”, aki engedély nélkül bejár a még az én nevemen lévő lakásba, kidobja a holmijaimat és átrendezi a konyhát?
— Csak gondoskodik! Segíteni akar!
— Gondoskodik? — előkaptam a telefonom. — Akkor nézzük meg, mit szól ehhez a rendőrség.
— Megőrültél? — megragadta a karom. — Hiszen az anyámról van szó!
— Nem — ráztam le a kezét. — Egy illetéktelen személyről, aki engedély nélkül tartózkodik a lakásomban, jogtalan kulccsal.
— Emese, ezt ne tedd!
— Jó estét — szóltam bele a készülékbe. — A lakásomban jelenleg egy idegen személy tartózkodik…
Kornél kikapta a kezemből a telefont.
— Elnézést, tévedés, minden rendben van…
Visszaszereztem a készüléket.
— Dehogy van rendben. A cím…
Fél órával később a telefonom szünet nélkül rezgett. Nem vettem fel. Csak egy üzenetet írtam Boglárkának: „Mi történik most?”
A válasz hamar megérkezett: „Két járőrkocsi van itt. Margit Katonát épp kikísérik. Az egész utcát betölti a hangja, azt kiabálja, hogy csapdába csaltad, és hogy ezt soha nem felejti el.”