Egyik nap, amikor beléptem az otthonomba, olyan erős klórszag csapta meg az orromat, mintha nem a saját lakásom küszöbét léptem volna át, hanem egy városi kórház műtőjébe tévedtem volna. Az a maró, vegyszeres levegő azonnal összerántotta a tüdőmet.
Pontosan ez történt velem azon a látszólag teljesen átlagos kedden. Kinyitottam az ajtót, majd ösztönösen hátraléptem, mert a szag szinte arcon vágott. Az első gondolatom az volt, hogy valami komoly baj történt. A második akkor villant belém, amikor megpillantottam a féltve őrzött indukciós főzőlapomat: tele volt karcokkal, mintha nem főzésre használták volna, hanem valaki korcsolyapályának nézte.
Kornél Deák, a vőlegényem, később ért haza, teljes nyugalommal, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én a konyha közepén álltam, és némán a tönkretett tűzhelyre mutattam.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem.
Ő vállat vont, olyan arckifejezéssel, mintha semmi szokatlant nem látna.
– Ja, anya lehetett. Biztos beugrott, hogy segítsen egy kicsit rendet rakni.
Abban a pillanatban éreztem, ahogy belül forrni kezd bennem minden.
– Az anyukád? És mégis milyen alapon van kulcsa az ÉN lakásomhoz?
– Odaadtam neki – felelte elképesztő nyugalommal, mintha csak arról beszélne, hogy kivett egy doboz tejet a hűtőből. – Soha nem lehet tudni, mi történik.
Ez a bizonyos „soha nem lehet tudni” már önmagában is őrjítő volt. Mintha pótkulcs nélkül azonnal összeomlana az univerzum, elveszítenénk minden kulcsot egyszerre, és eltűnnénk egy másik dimenzióban.
– Mondj egyetlen konkrét dolgot, ami történhet – kértem visszafogott hangon, miközben belül már vulkánként fortyogtam.
– Például elreped egy cső… vagy meg kell locsolni a virágokat…
– Nincsenek virágaink, Kornél – vágtam közbe. – Ha csőtörés van, kihívjuk a szerelőket, ahogy minden normális ember. Az édesanyád aligha fog csövet forrasztani.
Úgy nézett rám, mint egy hisztis gyerekre, aki nem érti az élet alapvető igazságait.
– Emese Dunai, hát ő az anyám. Jót akart. Kitakarított helyettünk.
Az a bizonyos „jó szándék” egy vadonatúj főzőlapomba került, és valószínűleg néhány tüdősejtembe is, mert a klórszag még mindig a levegőben lógott.
Felhívtam Margit Katonát. Éreztem, ahogy a halántékomnál lüktet az ér a dühtől.
– Jó napot, Margit Antónia. Ma hazaértem, és egy… meglepetés fogadott.
– Emesécském! – csilingelt fel vidáman a hangja. – Ugye milyen lett? Mindent kisikáltam, lefertőtlenítettem. Tudom, nektek mindig rohanás az élet…
– Tönkretette a főzőlapomat.
– Ugyan már! Csak alaposan lesúroltam. El sem hinnéd, mennyi zsír volt rajta! Direkt porral estem neki…
– Indukciós főzőlap. Tilos súrolószerrel tisztítani. Az egész felület karcos lett.
– És akkor mi van? Legalább tiszta! A karc nem számít, a higiénia az első.
– Margit Antónia – szakítottam félbe, mert éreztem, hogy mindjárt felrobbanok –, meg tudná mondani, miért jött be engedély nélkül, és miért takarított?
– Hát hogyne tudnám! Ki tudja, mi történik! Hátha segítség kell…
– Miféle segítség? Ki hívta ma ide?
– Jaj, az élet kiszámíthatatlan! Két teljes órát suvickoltam!
– Kérem, adja vissza a kulcsokat.
– Emesécském, miért viselkedsz úgy, mintha idegen lennél? Egy család vagyunk! Hiszen úgyis férjhez mész Kornélhoz…
– Még nem vagyunk család. És ha azok lennénk is, ez az én lakásom. Nem adtam engedélyt másolatokra.
– Jaj, ne légy már ennyire merev! Csak segíteni akartam!
– Margit Antónia – mondtam jéghideg hangon –, vagy önként visszaadja a kulcsokat, vagy lecseréltetem a zárakat. A döntés az öné.
Kinyomtam a hívást, mielőtt végighallgathattam volna a felháborodását. A fejem hasogatott a klórtól, és a megérzésem azt súgta: ez még csak a kezdet.
Eltelt egy hét. A kulcsok végül visszakerültek, a helyzet látszólag megnyugodott, és Kornél Deákkal igyekeztünk visszatalálni a megszokott kerékvágásba, miközben én egyre erősebben éreztem, hogy a felszín alatt valami újabb bonyodalom készül kibontakozni.