Néhány nappal később útnak indultunk a régóta várt budapesti kiruccanásunkra. Hónapok óta erről ábrándoztam: részletes útitervet raktam össze, előre lefoglaltam egy hangulatos kis hotelt a pesti oldalon, és biztos voltam benne, hogy ez a pár nap végre csak rólunk fog szólni. Minden adott volt egy romantikus, gondtalan utazáshoz.
Nevetségesen optimista voltam.
Éppen az Andrássy úton sétáltunk, amikor megcsörrent a telefonom. Boglárka Varga hívott – az a barátnőm, aki történetesen ugyanabban a lakóparkban lakott, mint én. A hangja már az első pillanatban gyanús volt.
— Emese… — kezdte bizonytalanul. — Te most hol vagytok? Ugye nem mondod, hogy mégsem utaztatok el?
— Dehogynem — nevettem fel. — Itt sétálunk Budapesten. Miért kérded?
— Csak mert… most mentem el a házatok előtt. És ég nálad a villany.
Úgy torpantam meg, mintha falnak ütköztem volna. Kornél Deák egyenesen nekem jött hátulról.
Ég a villany a lakásomban. Adódik a kérdés: ki érzi ott magát otthon?
— Kornél — fordultam felé, és már éreztem, ahogy a düh lassan felforr bennem. — Az anyád biztosan visszaadta a kulcsokat?
Lesütötte a szemét.
— Igen… mármint elvettem tőle a régieket…
— Akkor hogyan jutott be megint a lakásomba?!
— Talán csak benézett… — hebegte.
— Mégis mivel? — a hangom remegett az indulattól. — A kulcsok nálad voltak!
Elvörösödött, és félrenézett.
— Amikor elhoztam… lehet, hogy csináltatott egy másolatot.
— Tessék?! És erről tudtál?
— Nem… vagyis sejtettem. Mondott valamit egy tartalék kulcsról…
— És ezt elfelejtetted megemlíteni?!
— Emese, anya csak aggódik…
— Miért? Mi történhet egy lakással két nap alatt?
Az emberek már minket bámultak: ott álltunk az Andrássy közepén, és úgy veszekedtünk, mintha egy piacon lennénk. Igazi idill.
Újra tárcsáztam Margit Katonát. Most nem próbáltam udvarias lenni.
— Mit keres a lakásomban?
— Emesém! Épp arra gondoltam, hagyok nektek valami finomat a hűtőben, mire hazajöttök…
— Készíttetett magának kulcsmásolatot?
— Hát kell egy tartalék, nem igaz? Soha nem lehet tudni.
— Azonnal menjen el onnan.
— Mindig ilyen éles vagy, én csak jót akartam…
— AZONNAL HAGYJA EL A LAKÁSOMAT.
Kornél a karomnál fogva húzott közelebb.
— Miért kiabálsz? Hagyd már abba! Anyu csak törődik veled…
Nem válaszoltam. Némán elraktam a telefont. Körülöttünk nyüzsgött az esti város: turisták fényképeztek, párok kézen fogva sétáltak, utcazenészek játszottak. Mindenki könnyűnek és boldognak tűnt. Én pedig ott álltam, és próbáltam felfogni, hogy a leendő anyósom önkényesen beköltözött az életembe – és a lakásomba is. Remek emlék Budapestről.
— Menjünk vissza a hotelbe — sziszegtem.
Az utazás innentől menthetetlenül félresiklott. A levegő tele volt azzal a feszültséggel, amikor már veszekedtetek, de úgy tesztek, mintha minden rendben lenne. Kornél időnként megpróbálta oldani a hangulatot:
— Nézd, milyen szép a rakpart…
Csak bólintottam. Belül forrtam. A lényeges kérdésre nem kaptam választ: honnan volt újra kulcsa az anyjának? Többször is előhoztam:
— Elmagyarázod végre, hogyan jutott hozzá?
— Emese, kérlek, ne most…
— Tehát szerinted rendben van, hogy titokban másolatot csináltatott?
— Elég legyen! — csattant fel. — Otthon majd megbeszéljük.
Így sétáltunk tovább, mintha várost néznénk. Én azonban pontosan tudtam: odahaza nemcsak egy kellemetlen beszélgetés vár ránk, hanem Margit Katona újabb „meglepetése” is. A megérzésem egyre hangosabban jelezte, hogy nem tévedek.