Béla Orosz még egyszer végigsimított az öltönye elején, majd hűvös hangon megszólalt:
— Nos, Márk Kiss, a következő találkozónk már a bíróságon lesz. Javaslom, mielőbb keressen egy igazán tapasztalt ügyvédet. Bár őszintén szólva… csodát aligha várhat tőle.
Ezzel hátat fordított, és kilépett az ajtón.
Márk egyedül maradt abban a lakásban, amely néhány órája még az otthonának számított, most azonban idegenebb volt, mint valaha. Lehuppant a kanapéra, könyökét a térdére támasztotta, arcát a tenyerébe temette.
Hogyan omolhatott össze minden ilyen gyorsan? Egy nappal korábban még sikeres üzletemberként ünnepelték, volt felesége, szeretője, drága autója, gondtalan élete. Most pedig ott ült kifosztva, kilátástalanul, teljesen egyedül.
A csendet a telefon rezgése törte meg. A kijelzőn egyetlen szó jelent meg: „Bank”.
— Igen…? — szólt bele rekedten.
— Márk Kiss? A bank biztonsági osztályáról keresem. Tájékoztatjuk, hogy bírósági végzés alapján minden számláját zároltuk csalás gyanúja miatt. Bankkártyái azonnali hatállyal érvénytelenítésre kerültek.
— De hát… én… hogyan…?
— A részletekkel forduljon a jogi képviselőjéhez. További szép napot.
A vonal megszakadt.
Márk némán bámulta a kezében tartott készüléket. A legújabb modell volt, részletre vásárolva. Egy újabb tartozás, amit már sosem fog tudni rendesen fizetni.
Eltelt egy óra. Gépi mozdulatokkal pakolni kezdett egy sporttáskába: néhány ruha, iratok, töltő. Az egész addigi élete belefért ebbe az egyetlen, kopott táskába.
Kopogás hallatszott.
— Márk Kiss, lejárt az ideje — szólt ki kintről Imre Bíró. — Kérem, fáradjon ki a lakásból.
Márk vállára kapta a táskát, és kilépett. A folyosón Imre egy lakatossal állt.
— A lakás kulcsait, legyen szíves.
Szó nélkül átnyújtotta a kulcscsomót.
— Az autó kulcsait is. A jármű Orsolya Molnár nevén szerepel.
— De hát én most… hová…?
— Ez már nem a mi hatáskörünk — vont vállat Imre. — Az autót átadjuk a lízingcégnek a tartozások rendezésére.
Márk átadta azt is.
— És mégis… merre menjek?
— Ez az ön dolga. Egy tanácsom van: ügyvéd. Holnap tíz órára várják a Nyomozó Bizottságnál.
Imre intett a lakatosnak, aki azonnal nekilátott a zár cseréjének.
Márk lesétált az udvarra. Finom őszi eső kezdett hullani. Elővette a telefonját, taxit akart hívni, aztán eszébe jutott: a kártyái letiltva. Készpénz nem volt nála, évek óta mindent kártyával intézett.
Felhívta egy régi ismerősét, Sándor Váradit.
— Sándor, itt Márk… nagy bajban vagyok…
— Márk? Van képed felhívni, miután másfél millió forinttal megkárosítottál?!
— Hadd magyarázzam el…
— Majd a bíróságon magyarázkodsz. Többet ne keress!
A vonal megszakadt.
Újabb szám. Aztán még egy. Minden hívás ugyanazzal végződött: amint kimondta a nevét, letették.
Ott állt az udvar közepén, a táskába kapaszkodva. Az az ember, aki reggel még mindennek az urának hitte magát, most azt sem tudta, hol húzza meg magát éjszakára.
Megcsörrent a telefon. Ismeretlen szám.
— Halló?
— Márk Kiss? Mihály Szilágyi vagyok, a kiemelt ügyek nyomozója. Különösen nagy értékre elkövetett csalás miatt gyanúsítjuk. Holnap tíz órakor kötelező megjelennie. Ellenkező esetben körözést adunk ki.
— Ott leszek…
— Még valami. Ne próbálja elhagyni a várost.
A vonal bontott.
Az eső rákezdett. Márk felhajtotta a kabátgallérját, és elindult attól az épülettől, ahol nyolc évet élt. Attól a helytől, amely soha nem volt igazán az övé.
A zsebében rezdült a telefon: banki üzenet érkezett. „Tisztelt Ügyfelünk! Tájékoztatjuk, hogy lejárt tartozása összege 5 247 358 forint. Nemfizetés esetén három napon belül megkezdjük a kényszerbehajtást.”
Alig egy perccel később újabb SMS jött, ismeretlen számról: „Márk, Hajnalka vagyok. Elvetettem a gyereket. Ne keress.”
Márk megállt az utca közepén. Az eső végigcsorgott az arcán, összekeveredve a könnyeivel, amelyeket észre sem vett.
Eközben a meleg, csendes lakásban Orsolya Molnár a kandalló mellett ült, kezében egy pohár vörösborral. Előtte az új vállalkozása, egy rendezvényszervező iroda alapító iratai hevertek. Saját cége, tiszta lappal, átláthatóan.
— Orsolya Molnár — szólt ki Imre Bíró az előszobából —, a zárakat kicseréltük. A volt férje elhagyta az ingatlant.
— Köszönöm, Imre. Egy teát kér?
— Köszönöm, elfogadom.
Az ügyvéd leült vele szemben.
— Megterhelő nap volt — jegyezte meg.
— Az volt. De elkerülhetetlen — felelte Orsolya. — Három évig hittem benne, tűrtem. Azt reméltem, változni fog. Amikor viszont kiderült a pénzügyi piramis, megértettem: itt a vége.
Fél évvel később Márk egy kopott íróasztal mögött ült egy apró mikrokölcsönökkel foglalkozó cég irodájában. Havi húszezer forintért adósokat hívogatott. A nyomozás elhúzódott, az ügyvéd pénzt követelt, ami nem volt, esténként pedig egy bérelt, szűk szobába tért vissza. Orsolya egyszer véletlenül elsétált mellette az utcán. Úgy nézett át rajta, mintha ott sem lenne — és ebben a közönyben több volt a büntetés, mint bármilyen kimondott átok.