A céget végül jelképes összegért adta tovább annak az embernek, aki évekkel korábban segített neki a papírmunkában, és soha nem firtatta a részleteket. Nem voltak kérdések, sem utólagos feltételek, csak egy gyors aláírás és egy kézfogás. Renáta ezután másik városrészbe költözött, egy kisebb, világos lakásba, ahol senki sem ismerte fel. Új állást talált, egyszerűbbet, csendesebbet, olyat, ahol a munkát nézték, nem a ruhát vagy a nevet.
Az élete lassan lelassult. Nem voltak többé csillogó vacsorák, vastag aranyláncok, fennhangon ejtett ítéletek. Nem kellett megfelelnie senki elvárásainak, és nem méricskélték tekintetek. A napjai kiszámíthatóvá váltak, és ebben a kiszámíthatóságban végre megnyugvást talált.
Egy délután, hazafelé menet, elhaladt az egykori rendezvényterem előtt. Ösztönösen megállt, felnézett a cégérre. A múlt egyetlen pillanat alatt utolérte: Margit Török éles hangja, a vendégek kíváncsi arca, Gergő Török tekintete. Eszébe jutott az az este, amikor egyetlen mondatot várt volna tőle. Egy szót, ami mellé állítja.
De akkor csend volt. És ő elment.
Renáta még egy lélegzetvételnyi ideig állt ott, majd megfordult. Nem volt már dolga a múlttal. A sarkon túl egy másik utca kezdődött, idegen házakkal és új zajokkal. Arra indult el. Ott várt rá az élete, amelyben nem volt helyük többé.