Margit Török arca hirtelen kipirult, vörös foltok jelentek meg rajta.
– Ez a falusi nő… Hogy merészelt ilyet tenni! Én aztán… – csattant fel, de a mondat a levegőben maradt.
– Anya, elég legyen – vágott közbe Gergő Török. Halk volt, mégis éles, mint egy kés.
Abban a pillanatban állt össze benne minden. Renáta Fodor nélkül nem volt semmije. Se vállalkozás, se bankszámlák, se eszközök. Ő csak egy hangzatos név volt, kifeszítve egy másvalaki által épített alapra, tartalom nélkül.
Renáta közben egy buszmegálló padján ült. A telefonja szinte vibrált a hívásoktól: előbb Gergő, aztán az anyja, majd megint Gergő. Az üzenetek egymást követték: „Megőrültél?”, „Fejezd be ezt az egészet, azonnal oldd fel!”, „Otthon mindent megbeszélünk, ne csinálj jelenetet.”
Nézte, ahogy a sorok felvillannak a kijelzőn, egyre dühösebben, egyre kétségbeesettebben. Aztán kikapcsolta a telefont. A képernyő elsötétült, és vele együtt a zaj is megszűnt.
Eszébe jutott, hogyan mondta neki Gergő a kezdetekkor: „Nélküled nem ment volna, Renáta.” Akkor hitt neki. Azt gondolta, hála van ebben. Szeretet. De nem köszönet volt – csak elvárás. Addig kellett, amíg kényelmes volt. Amikor pedig magyarázkodni kellett volna a vendégek előtt, amikor helyet kért volna az asztalnál, egyszerűen félretolták.
Megérkezett a busz. Felszállt, az ablak mellé ült. Odakint a város sötét tömbjei csúsztak el mellette, idegenül és közömbösen. Mégis, hosszú évek után először szabadon kapott levegőt.
Ha nem jutott számára hely az asztaluknál, akkor az életében sem maradt többé tér ezeknek az embereknek.
Három nappal később Gergő megjelent nála. Gyűrötten állt az ajtó előtt, karikás szemekkel, mintha nem aludt volna. Hallgatott, kereste a szavakat.
– Renáta, hagyjuk ezt a butaságot. Végül is egy család vagyunk.
Nem tárta ki teljesen az ajtót. Nyugodtan, higgadtan maradt a küszöbön.
– Család? Az, akit mindenki szeme láttára kivezetnek a teremből? Akit az anyád méltatlannak tart?
– Anya hibázott, tudom. De egyetlen este miatt mindent felrúgsz?
– Én nem rúgtam fel semmit – felelte csendesen. – Csak visszavettem, ami az enyém. A cég az én nevemen van. A számlák is. Te addig használtad, amíg hallgattam.
Gergő összeszorította az állkapcsát. Próbált uralkodni magán, de a hangja megremegett.
– Bosszút állsz rajtam.
– Nem – rázta meg a fejét Renáta. – A bosszú fájdalmat akar okozni. Nekem már csak közöny jutott.
Bezárta az ajtót. Gergő még állt ott egy percig, aztán elment. Többé nem jött vissza.
Margit Török még egy hónapig írt. Hosszú üzeneteket küldött, tele fenyegetéssel és sértéssel. Renáta törölte őket, olvasás nélkül. Idővel ezek is elmaradtak.
A vállalkozás jövőjéről Renáta meghozta a döntést, és ezzel végleg lezárt egy korszakot az életében.