Sándor Váradi dühösen ököllel verte az ajtót.
— Azonnal nyisd ki! Ne várakoztass minket itt kint, mint valami szerencsétlen rokonokat a lábtörlőn!
— Nem szabad! — csipogta Melinda Erdélyi, szándékosan elég hangosan ahhoz, hogy meghallják.
— Hogyhogy nem szabad?! — háborodott fel Judit Szilágyi. — Ki tiltotta meg? Majd panaszkodom Andrásnál, egy szempillantás alatt kirak a lakásból! Hallod, Sándor, még be sem enged minket!
Melinda remegő kézzel tárcsázta a férjét.
— András, baj van! — hadarta idegesen. — A szüleid úton vannak ide!
— Be ne engedd őket! — vágta rá András a telefonban.
— Drágám, ezt hogy érted? — könyörgött Melinda. — Mégis hogyan ne engedjem be őket?
— Sehogy. Egyszerűen nem nyitsz ajtót.
— De hát bejutnak a lépcsőházba! Felcsengetnek bárkihez, valaki úgyis kinyitja nekik!
— Az mindegy. A lakásba akkor se jöhetnek be!
— András, itt van Orsolya Balogh is! — suttogta kétségbeesetten Melinda. — Ő nem fogja érteni, miért kell egérként lapítani. Nevetni fog, játszani akar majd!
— Legalább tudják, hogy vannak itthon, és mégsem engedik be őket — András hangjában nyílt indulat csengett.
— Mikor érsz ide? — kérdezte Melinda halvány reménnyel.
— Talán egy óra, lehet másfél — felelte. — Bedugult a körgyűrű. Melinda, semmiképp se nyiss ajtót! Üljenek csak kint a folyosón. Ha kivárják, én fogadom őket.
— Rendben… — suttogta Melinda, miközben a gyomra görcsbe rándult.
Nem Andrástól félt, hanem attól, ami hamarosan az ajtó túloldalán elszabadulhat.
A csengő hangja úgy érte, mintha áramütés érte volna. Odarohant az ajtóhoz, és belenézett a kukucskálóba. Ahogy sejtette: Judit Szilágyi és Sándor Váradi álltak odakint.
— Na gyerünk, nyisd már ki! — hallatszott kintről. — Láttam, hogy elsötétült a kukucskáló!
— Igen, nyiss ajtót — tette hozzá Sándor fáradt hangon. — Hosszú volt az út, innánk egy teát.
Melinda a fal mellé húzódva lapult.
„Hátha feladják, és azt hiszik, senki sincs itthon…”
Ebben a pillanatban Orsolya teljes hangerőre kapcsolta a rajzfilmet a tévén.
— Itthon vannak — mondta Judit élesen. — Kopogj!
Sándor ismét ököllel csapott az ajtóra.
— Azonnal nyisd ki! Ne alázz meg minket itt kint!
— Nem szabad! — felelte Melinda remegő, de hallható hangon.
— Mit jelent az, hogy nem szabad?! — Judit szinte sikított. — Ki merészelt ilyet mondani? Andrásnak szólok, és azonnal kitesz! Hallod, Sándor, direkt nem enged be minket!
— András mondta, hogy ne nyissak ajtót — válaszolta Melinda most már bátrabban. — Mindjárt itt lesz, megvárhatják odakint.
Ezután háttal hátrált el az ajtótól, hogy ne kelljen végighallgatnia, ami kint elszabadult. A hálószobába zárkózott Orsolyával együtt, és csak ennyit mormolt magában:
— A szomszédoktól majd bocsánatot kell kérni…
Nyolc évvel korábban minden szinte ugyanígy kezdődött.
— András, a szüleid telefonáltak! — hadarta akkor pánikban Melinda. — Azt mondták, holnap jönnek látogatóba!
— Nahát — reagált András meglepetten.
— Ebédszünetben hívtak, azonnal elkéredzkedtem, rohanok haza! — sorolta Melinda. — Sőt, holnapra és holnaputánra is szabadságot vettem ki, biztos, ami biztos!
— De miért ekkora riadalom? — nem értette András.
— Drágám, a szüleid jönnek hozzánk! — mondta Melinda halkan, a telefon mikrofonjába hajolva, hogy ne kiabálja tele a buszt.
Ennek ellenére többen meghallották, és valaki félhangosan odaszúrta:
— Na, ebbe beleszaladt a lány…
Melinda ekkor még nem sejtette, hogy ez a látogatás csak az első lesz egy hosszú történetben, amelynek a folytatása már egészen más hangulatot ígért.