Margit Török lendületesen ecsetelte a következő történetet arról, miként jutott a fia „a semmiből a csúcsra”. Közben Gergő Török mosolyogva fogadta a gratulációkat, kezet rázott jobbra-balra, mintha ez az este egy gondosan megrendezett kirakat lenne. Elégedett volt: tekintélyes vendégek, drága ételek, elismerő pillantások – pontosan így képzelte el a sikert.
A pincér letette az asztalra a számlát. Gergő hanyagul átnyújtotta a bankkártyát, rá sem nézve az összegre. A terminál csipogott. Rövid csend. Újabb hangjelzés. Elutasítva.
– Próbálja meg még egyszer – mondta, és a mosolya eltűnt.
A pincér engedelmeskedett. Ugyanaz az eredmény. Harmadszor is. Megint elutasítás.
Margit Török felpattant, és az adminpulthoz lépett, tekintetét fölényesen a fiatal adminisztrátorra szegezve.
– Mi ez a botrány? A fiamnak soha nincs gondja a pénzzel. Csinálja rendesen, ne összevissza!
Az adminisztrátor, egy határozott fellépésű nő szigorú kosztümben, nyugodtan felelt:
– A kártyát a számla tulajdonosa letiltotta. Renáta Fodor néhány perce vonta vissza a hozzáférést. Készpénzzel tudnak fizetni, ellenkező esetben kénytelenek vagyunk biztonságiakat hívni.
A terem egy pillanatra megdermedt. Valaki előkapta a telefonját, mások elfordultak, mintha hirtelen semmit sem hallottak volna. Gergő elsápadt, görcsösen tárcsázta a feleségét. Nem vette fel. Újra próbálta. A vonal megszakadt.
Margit Török a fia karjába kapaszkodott, fogai között sziszegve:
– Gergő, azonnal intézd el! Hívd fel, oldassa fel! Fogalmad van róla, mekkora szégyen ez?
Gergő azonban már nem figyelt. Kapkodva lapozott a telefonján, más számlák jelszavai után kutatva. Semmi. Minden Renátához kötődött. Fel sem derengett benne, mikor intézte el a papírokat, mikor írta alá a szerződéseket – ő csak automatikusan szignózta, amit elé tettek.
A vendégek lassan felálltak. Néhányan sietős kifogásokkal búcsúztak, mások szó nélkül távoztak. Egy idősebb üzleti partner szürke öltönyben megállt Gergő mellett, és vállon veregette, gúnyos sajnálattal:
– Előfordul az ilyesmi, kolléga. A feleséget jobban meg kellett volna becsülni. Most már mindegy.
Ő ment el elsőként, a többiek követték. Tíz percen belül kiürült a terem. Csak Gergő, az anyja és az adminisztrátor maradtak, a számlával a kezében.
– Húsz percük van – mondta tárgyilagosan. – Utána hívom az őrséget.
Margit Török lázasan kutatott a retiküljében, előhalászott néhány bankjegyet. Kevés volt. Gergő a zsebeit forgatta ki, de az összeg nem állt össze. Az adminisztrátor hideg kíváncsisággal figyelte őket.
– Próbálták elérni a feleségét? – kérdezte.
Gergő hallgatott. Margit Török mélyen beszívta a levegőt, és az arca megfeszült, mintha egyetlen pillanat választaná el attól, hogy kitörjön belőle mindaz, amit eddig visszatartott.