Norbert Balogh-nak hívták. Harmincnyolc éves volt, túl egy váláson, és egy tízéves kislányt nevelt egyedül, Lili Királyt.
Norbert csendes természetűnek bizonyult, figyelmesnek és megbízhatónak. Amikor megtudta, hogy Júlia az új lakásában még sok mindent maga próbál megoldani, felajánlotta a segítségét. Megjavította a lötyögő konnektorokat, polcokat rögzített a konyhában, összeszerelte az új szekrényt is. Júlia hálából ebédeket főzött, és hétvégéken gyakran áthívta őket. Lili meglepően gyorsan megszerette Júliát, mintha mindig is az életük része lett volna.
— Apa, Júlia néni annyira kedves — lelkendezett egyszer a kislány. — És olyan finomakat főz! Ráadásul segít matekból is. Nem lehetne, hogy ő legyen az anyukám?
Norbert zavarba jött, elpirult, de a tekintete melegséggel telt meg, amikor Júliára nézett.
— Lili, miket beszélsz… — próbálta csitítani.
— Miért? Hiszen jó ember! — vont vállat a kislány teljes természetességgel.
Júlia nevetett. Könnyű volt velük lenni. Olyan könnyű, amilyet évek óta nem érzett.
Eltelt egy év. Júlia és Norbert együtt voltak, de nem siettettek semmit. Egyszerűen csak jelen voltak egymás életében: moziba mentek, parkban sétáltak, közös vacsorákat főztek. Lili „Júlia néninek” szólította, és minden alkalommal ragyogott, amikor meglátta őt belépni az ajtón.
Egy őszi délután hármasban sétáltak a parkban. Fagylaltot ettek, nevetgéltek, Lili pedig előreszaladt, hogy sárga leveleket gyűjtsön.
Ekkor tűnt fel Marcell Farkas. Megöregedett, megtört benyomást keltett. Amikor felismerte Júliát, megtorpant.
— Szia, Júlia… beszélhetnénk egy percre? — kérdezte bizonytalanul.
— Szervusz, Marcell. Miről? — felelte nyugodtan.
— Szeretnék bocsánatot kérni. Ostoba voltam. Mindent elrontottam. Talán… talán megpróbálhatnánk újra?
Júlia hosszan nézett rá, majd megrázta a fejét.
— Rég megbocsátottam neked. De visszafordulni már nem tudok. Most először vagyok igazán boldog.
— Hiszen annyi évet töltöttünk együtt… — próbálkozott Marcell.
— Igen. És maradjon meg a múltban — zárta le halkan.
Marcell bólintott, lesütötte a szemét, és szó nélkül elment. Norbert ekkor mellé lépett, átkarolta Júlia vállát.
— Jól vagy? — kérdezte halkan.
— Igen. Minden rendben — mosolygott Júlia.
Lili visszaszaladt hozzájuk, karjában egy csokor levéllel.
— Júlia néni, nézd, milyen szépek! Csináljunk herbáriumot!
— Csinálunk, Lilikém, mindenképpen — felelte.
Két évvel később összeházasodtak.
Szerény esküvő volt, csak a legközelebbi barátok, kollégák és szomszédok vettek részt rajta. Lili vitte a gyűrűket, komolyan, mégis ragyogó boldogsággal, hófehér ruhácskában.
Júlia közben magában hálát adott:
„Köszönöm, Erzsébet Szilágyi. Ön tanított meg arra, mi számít igazán: megbecsülni az őszinte embereket, és nem félni az újrakezdéstől. Nem csupán egy lakást kaptam — szabadságot kaptam.”
Egy este Mónika Dunai, a szomszédasszony ugrott át hozzájuk. A konyhában ültek, teát kortyolgattak.
— Tudod, Júliám — kezdte Mónika —, Erzsébet sokszor mondta nekem: „Látom, mennyit szenved Júlia a férje mellett. Segíteni kell neki. A lakást ráhagyom, a többit megoldja ő maga. Erős a lelke, csak még nem tud róla. De rá fog jönni.”
Júlia nevetett, miközben a szeme megtelt könnyel.
— Ravasz volt. Mindent észrevett, mégis kivárt. Megvárta, hogy én értsem meg.
— Bölcs asszony volt — bólintott Mónika.
Norbert belépett a konyhába, gyengéden átölelte Júliát.
— Miről beszélgettek?
— Az életről. Meg a boldogságról.
— És mire jutottatok?
— Arra, hogy a boldogság az, amikor valódi emberek vesznek körül. Akik nem hagynak cserben. Akik maradnak akkor is, amikor nehéz.
Norbert megcsókolta a feje búbját.
— Én itt vagyok.
Lili berohant a szobából.
— Anya, apa, meghívhatom a barátnőmet?
Júlia egy pillanatra megdermedt. „Anya.” Először szólította így Lili.
— Persze, kicsim. Hívd csak — mondta mosolyogva.
És abban a pillanatban Júlia tudta: megérkezett. Itthon van.