Júlia Lengyel vállal tolta be a lakás ajtaját, a kezében jegyzetekkel teli táska lógott. Este nyolcig javította a dolgozatokat: harminckét geometriafelmérés, és abból alig öt sikerült elfogadhatóra. A többin kettesek, hármasok sorakoztak. Szúrta a szeme, a halántékában lüktetett a fájdalom.
— Szia, Marcell — szólt bele a csöndes előszobába.
Válasz nem érkezett. A nappaliból az ismerős hangok szűrődtek át: kattogó gombok, tompa videózaj. Marcell Farkas elnyúlva hevert a kanapén, a lábai szétvetve. Előtte az asztalkán egy kiürült tányér a gombócok után, chipsmorzsák, és egy üres sörösdoboz.
Júlia benézett a konyhába, majd kinyitotta a hűtőt. Üresség. Egy tubus majonéz, egy üveg ketchup, meg egy befőttes uborka árválkodott bent. Pedig tegnap is kérte, legalább tejet, tojást, kenyeret hozzon.
— Marcell, elfelejtettél boltba menni?
— Nem fértem bele, elhúzódott az értekezlet — jött a válasz.
Júlia halkan kifújta a levegőt. Az értekezlet. Zsinórban három hónapja minden csütörtökön estig tartott. Csak épp furcsa volt, hogy nem kávéillat lengte körül, hanem valami édeskés, drága női parfüm.
Nem szólt semmit. Inkább kivette a fagyasztóból az utolsó csomag tésztát, feltette főni.
— Mit szólnál, ha hétvégén elmennénk Erzsébet Szilágyi nénihez? — kérdezte kevergetés közben. — Hívott, segítség kellene neki a számítógéphez. Videón szeretne beszélni az unokákkal, de nem boldogul. Szolnokon élnek, ritkán látják egymást.
Marcell fel sem nézett a képernyőről.
— Már megint ahhoz az öreghez? Szombaton focim van a srácokkal.
— De hát teljesen egyedül van… Hetvennyolc éves.
— Menj akkor egyedül. Miért engem rángatsz?
— Marcell, egy hónapja nem voltunk nála…
— Elegem van! — csattant fel. — Egész nap telefonálok, hajtom a tervet, erre hazajövök, és egy vénasszonyról hallgassak? Menj, ha akarsz, csak engem hagyj békén!
Júlia lenyelte a torkában felgyűlt gombócot. Hallgatott. Gyakran tette ezt; így egyszerűbb volt, veszekedés nélkül.
Szombat reggel összekészült, a cukrászdában megvette Erzsébet néni kedvenc „Krumpli” süteményeit, majd buszra szállt. Másfél órán át zötykölődött a városon keresztül, míg elérte a külvárosi részt a kopott panelházakkal, ferdén álló garázsokkal. Szürke ötemeletesek, lepattogzott bejáratok, padokon napraforgót rágcsáló nénik.
Erzsébet Szilágyi az ajtóban fogadta, apró termetű, törékeny asszony, virágmintás kötényben.
— Júliácska, drágám! Gyere csak! Halas pitét sütöttem, a kedvencedet!
A lakás mindössze huszonnyolc négyzetméter volt, mégis meleg és otthonos. Csipketerítők mindenütt, virágok az ablakpárkányon: ibolya, muskátli. Sütemény, fahéj és friss mosás illata lengte be.
— Erzsébet néni, semmit sem változott — mosolygott Júlia, miközben átölelte.
Leültek, Júlia lépésről lépésre megmutatta, hogyan kapcsolja be a kamerát, hogyan hívja az unokát Szolnokon, és hol lehet a hangerőt állítani. Az idős asszony figyelmesen jegyzetelt egy füzetbe, nagy, remegő betűkkel.
— Júliám, olyan sovány lettél… karikás a szemed. Minden rendben van?
— Persze, csak sok a munka.
— A munka… vagy az otthon? — kérdezte sejtelmes mosollyal, miközben teát kortyolt a rózsás csészéből.
Júlia félrenézett. Nem szeretett panaszkodni; minek terhelni másokat?
— Minden a megszokott. Marcell fáradt, én is. Ilyen az élet.
— A megszokott — ismételte elgondolkodva Erzsébet néni. — Tudod, én már sok mindent láttam. Az a normális, amikor jól érzed magad. Ha rossz, az nem természetes.
Júlia nem felelt. Kiitta a teát, az idős asszony pedig nem faggatta tovább, csak újratöltötte a csészét.
— Vidd el a pitét — mondta búcsúzáskor, gondosan becsomagolva a felét. — Kínáld meg a férjedet is.
Este hétre ért haza. Marcell a számítógép előtt ült, valami lövöldözős játékkal játszott. A konyhában mosatlan edények, morzsák az asztalon.
— Hoztam pitét, Erzsébet néni sütötte — mondta Júlia.
— Aha — mordult fel a férfi, le sem véve a szemét a monitorról.
Júlia letette a dobozt, mosogatni kezdett, odakint lassan besötétedett.
Eltelt egy hónap.
Egy este Erzsébet néni hívta. A hangja gyenge volt, remegett.
— Júliácska, múlt héten elestem… nem nagy baj, de beütöttem a térdem. Az orvos szerint jobb lenne kivizsgálásra befeküdni. Félek egyedül… azok a csövek, injekciók…
— Természetes, Erzsébet néni! Mikor menne be?
— Hétfőn. De nem akarlak terhelni, neked ott a munka, a férjed…
— Szó sincs róla! Minden nap bemegyek majd munka után.
— Aranyszívű vagy, köszönöm.
Otthon elmondta Marcellnek. A férfi úgy nézett rá, mintha teljesen meghibbant volna.
— Már megint ez a nő? Nincsenek rokonai? Csak te létezel a világon?
— Marcell, ő a nagynéném. Távoli, de család. Senki más nem tud segíteni, az unokák Szolnokon élnek — válaszolta Júlia, érezve, hogy a vita csak most kezd igazán kibontakozni.