— Átgondolni?! Mit kell ezen rágódni? Holnap aláírjuk a papírokat!
— Marcell, kérlek… adj egy hetet.
— Egy hét. Ennél többet ne várj tőlem!
A hétvégén Júlia elutazott a lakásba, hogy átnézze a holmikat. A nappali közepén ült a földön, dobozokkal körülvéve, és sírt. Eszébe jutott, milyen gyakran mondogatta Erzsébet néni:
— Juliskám, nem a tárgyak számítanak, hanem az emberek. Azok, akik melletted maradnak, amikor baj van.
Kinyitotta a szekrényeket, végigsimított a régi ruhákon, kendőkön, fényképeken. Az egyik képen Erzsébet néni fiatal volt és sugárzó, mellette a férje. Egy másikon esküvőn állt, karján a kis unokával. Júlia lassan pakolt, minden apró emlék újabb szúrást hagyott benne.
Amikor este visszatért az albérletbe, megszólalt az asztalon felejtett telefon. Marcell készülődés közben otthon hagyta, sietve rohant el valahová. Az üzenet villogott a kijelzőn:
„Cicám, tarts ki még egy kicsit. Eladjuk azt a romhalmazt, és veszünk magunknak egy lakást Balatonlellén. Már kinéztem: két szoba, óriási erkély, kilátás a vízre!
Renáta”
Júlia gyomra összerándult, a keze remegni kezdett. Megnyitotta az üzenetváltást. Kiderült: Marcell már fél éve viszonyt folytat Renátával, február óta. Új életet ígért neki a lakás eladásából. Júliáról pedig úgy írt, mint egy „szürke tanárnőről”, akitől hamarosan megszabadul.
Letette a telefont, és kinézett az ablakon. Szürke házak, kék ég, kopaszodó fák. És valami furcsa megkönnyebbülés. Hirtelen minden értelmet nyert, a darabkák a helyükre kerültek.
Este Marcell a laptop előtt ült, ingatlanos oldalakat böngészett.
— Nézd, ez egy háromszobás a belvárosban. Meg tudnánk venni, ha eladjuk a tiedet. Vagy itt ez Balatonlellén… menő, nem? Vízpart!
— Pont olyan, amilyet Renáta szeretne, kilátással és erkéllyel?
— Milyen Renáta? — kérdezte sápadtan.
— Az, akinek cicámként írsz, és akinek lakást ígérsz a víz mellett.
Csend telepedett a szobára.
Marcell rájött, hogy lebukott, de bocsánatkérés helyett támadásba lendült:
— Turkálsz a telefonomon?! Normális vagy?!
— Itthon hagytad. És többet mondott rólad, mint te valaha.
— Igen, van más is! És akkor mi van?! Mert te unalmas vagy, lehangoló! Nem lehet veled élni! Mindig az a nyavalyás családod, kórházak, dolgozatjavítás! Egyáltalán nő vagy te?!
— Értem. Akkor váljunk el.
— Váljunk?! — hisztérikusan felnevetett. — Csak hogy tudd, a lakás fele az enyém! Házasság alatt szereztük, törvény szerint!
Júlia halványan elmosolyodott.
— Marcell, rossz jogászt kérdeztél meg. A lakást örökségként kaptam a házasságunk alatt, de attól még nem közös vagyon. Ez az én tulajdonom. Semmi jogod hozzá.
Marcell arca elsápadt.
— Mi?! De hát… házasok vagyunk!
— Ettől még nincs jogod hozzá.
— Pakolj össze, és költözz ki az albérletből. Nem akarlak látni.
Dühösen dobálta a ruháit a táskába, majd kilépett, és már a lépcsőházban hívta Renátát:
— Baj van. A lakás nem megosztható.
— Hogyhogy nem?! Azt ígérted, veszünk egyet Balatonlellén!
— Nem tudtam… örökség volt! Júlia átvert!
— Akkor pénz sincs?
— Hát… nincs. De elmehetünk nyaralni! Összespórolom!
— Nyaralni?! Nekem lakás kell, nem kiruccanás! Te férfi vagy, vagy egy szerencsétlen? Szia, lúzer!
Marcell ott maradt összetörve, telefonnal a kezében. Júlia az ajtóban állt, mindent hallott. Halk nevetés szakadt fel belőle, majd utánaszólt:
— Ennyi volt, Marcell. Azt hitted, becsapsz? Azt gondoltad, nem veszek észre semmit? Csak hallgattam. Vártam. És megérte.
Egy héttel később Júlia átköltözött Erzsébet néni lakásába. Az elején nehéz volt: minden sarok róla mesélt. Esténként sírt, régi fényképeket nézegetett.
Lassan azonban megszokta az új életet. Felújításba kezdett, saját kezűleg festette világosra a falakat, tapétát cserélt, új függönyöket tett fel. A szomszéd, Mónika Dunai gyakran átjött tanácsot adni.
— Juliskám, sütök neked egy kis pogácsát! Teljesen kifacsartad magad, le is fogytál!
— Köszönöm, Mónika néni, olyan kedves.
— Ugyan már! Erzsébet megkért, hogy figyeljek rád. Azt mondta: „Mónika, csak Juliskám van nekem.”
Egy nap Júlia rábukkant egy dobozra Erzsébet néni leveleivel. A megsárgult képeslapok alatt egy boríték lapult, rajta az ő neve. A kézírás remegett, mégis tiszta volt:
„Drága Juliskám!
Ha ezt olvasod, én már nem vagyok. Ne szomorkodj. Szép, hosszú életem volt, és boldog voltam, mert te mellettem voltál. Ezt a lakást nem véletlenül hagyom rád. Kiérdemelted a jóságoddal, a törődéseddel, a szereteteddel. Ne félj újrakezdeni. Ne félj egyedül lenni — sokkal jobb, mint olyannal élni, aki nem becsül meg. Emlékezz: az igazi emberek azok, akik akkor is maradnak, amikor nehéz. Nem csak akkor, amikor minden rendben. Hiszem, hogy megtalálod a boldogságod.
Szeretettel: Erzsébet nénéd.”
Júlia sírt, a levelet a mellkasához szorítva, de ezek már nem a fájdalom könnyei voltak. Inkább a hála és a melegség maradt utána.
Egy hónappal később állást kapott a közeli iskolában, jóval közelebb az új otthonához. Buszra szállt, tizenöt perc alatt beért, nem másfél óra alatt, mint korábban. Ott ismerkedett meg a történelemtanárral, aki hamarosan fontos szerepet kapott az életében.